Századok – 1994

Tanulmányok - Pritz Pál: Magyarságkép és külföldi propaganda a húszas évek első felében VI/1078

MAGYARSÁGKÉP A HÚSZAS ÉVEK ELSÓ FELÉBEN 1093 a külföld elótt kifejezésre jusson és szellemi izoláltságunknak véget vessen." Ezekkel az érvekkel próbálták a Dísz téren a két éve húzódó ügyet dűlőre vinni. Az észtek részéről olyan nagy volt az oktatók iránti igény — a tartui egyetemen egy sor katedra nem volt betöltve —, hogy közvetlen (tehát a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium által nem véleményezett) jelentkezéseket is elfogadtak. Ennek viszont a kifogásolható színvonal lett a következménye. így az egyetem első magyar tanárát — akiről az iratokból csupán az tűnik ki, hogy Csekeynek hívták — később maguk az észtek is „gyenge fajsúlyúnak találták". 1924 júniusában az egyetem tanácsa Haltenberg Mihály középiskolai tanárt szintén úgy választotta meg a földrajz tanárának, hogy hiányzott a budapesti hivatalos állásfoglalás. A második finnugor tanügyi kongresszus alkalmából Tallinban tartózkodó Teleki Pál és Kogutovicz Manó egyaránt alkalmatlannak minősítették az újdonsült professzort feladatának ellátására. Teleki — aki úgy látta, hogy Haltenberg még az ottani egyetem nem professzori besorolású oktatóinál is gyengébb — arra kérte Jungerthet, minderről a két illetékes tárcának küldjön jelentést. Számos akta tanúsága szerint a Külügyminisztériumban azt a felfogást vallották, hogy a kimondottan külpolitikai természetű ügyeken túlmenően a minisztériumnak csupán transzmissziós szerepe van, és így a kulturális kérdésekben még abban az esetben sem léptek föl saját álláspont érvényesítésének az igényével, amikor pedig az adott kérdésnek, ha csupán áttételesen is, ám mégis volt külpolitikai jelentősége. Nyilvánvaló, hogy a Teleki Pál észrevételezte eset is ezek közé tartozott. Mégis a Dísz tér reflexiója a tipikusan szokásos volt: gyorsan intézkedtek ugyan (két nappal a jelentés beérkezése után már ment is az átirat Klebelsberg Kunónak), azonban a nyomatékos véleménynyilvánítás helyett csupán „tudomásulvétel és esetleges nagybecsű intézkedés végett".2

4 1923 áprilisában a New Yorkban tartózkodó Szabó László, a szegedi tudományegyetem magántanára felkereste az ottani magyar főkonzult és elmondta, a Columbia egyetemen komoly remény van egy magyar tanszék létesítésére, betöltésére pedig őt vették kombinációba. (A tanszék tehát egy főből állott volna.) A tisztséget — hangsúlyozta — csak abban az esetben vállalja, ha a magyar kormány ebben a lépésében morálisan támogatja. Budapesten ugyanis „sok a barátja, de sok az ellensége is — előbbiek inkább klerikális, utóbbiak pedig az ébredőkhöz közelebb álló körökben, s az állásnak elfogadása esetén nem akarná magát magyar részről eredő hátbadöfésnek kitenni". Ezért akarja tudni, hogy van-e otthon iránta bizalom. Néhány hét múlva ugyanez ügyben Clarence A. Manning, a Columbia egyetem szláv nyelvek osztályának igazgatója kereste fel a washingtoni magyar követet. Lényegében ugyanazt mondta, mint korábban Szabó László, és a követ állásfoglalását kérte. Természetesen sem a követ sem a főkonzul nem nyilvánított véleményt — ettől annál is inkább tartózkodtak, mert Szabónak korábban az Est-lapokhoz volt kapcsolata, tehát Winterék szemében a liberalizmus gyanúja lenghette körül, ráadásul Szabó kifejezetten a kormány állásfoglalását kérte —, ezért elindultak a jelentések a Dísz térre, ahol ellenben a kialakult gyakorlatnak megfelelően döntés helyett a kultuszminisztériummal kezdtek levelezésbe, az ottani illetékesek pedig a szegedi egyetemet tartották helyénvalónak megkérdezni. (Hiába sugallt a követ igenlő választ azzal, hogy hangsúlyozta: „mint minden Amerikában, úgy a Columbián való tanszék felál-