Századok – 1994

Tanulmányok - Pritz Pál: Magyarságkép és külföldi propaganda a húszas évek első felében VI/1078

MAGYARSÁGKÉP A HÚSZAS ÉVEK ELSÓ FELÉBEN 1091 kánszky — aki korábban egyébként Bleyer Jakab miniszteri titkára volt, és ezért feltehetőleg nem is volt olyan nagy győzelem a németekkel való elfogadtatása, és aki ekkortájt az egyetemi közgazdaságtudományi karon volt nyelvtanári állásban — azonban nem fogadta el azt a Véücsék számára áthidalónak tűnő megoldást, hogy munkahelyén fizetéses szabadságot nyerve lássa el a müncheni lektori teendőket. Azt kívánta volna, hogy élvezett illetményein kívül „a németországi súlyos gazdasági viszonyoknak megfelelő pótdíjban" is részesüljön. Ráadásul a Kar is ragaszkodott személyéhez — Vélics szerint „bámulatos" német nyelvtudása volt —, tudta, hogy az egy éves szabadsággal a kérdés nem oldódna meg, „következnének a többi évek", így azután az ügy még 1924 derekán is egy helyben topogott.2

2 Nehezen alakult a párizsi magyar tanszék betöltésének az ügye is. Pedig a Sorbonne-on már a múlt század utolsó évtizedei óta volt Kont Ignác személyében magyar professzor. Kont először saját iniciatívájára kapott engedélyt az egyetemtől, hogy magyar nyelvű előadásokat tartson, majd később a francia, valamint a magyar kormány megállapodott a magyar tanszék felállításáról és annak fenntartásához a két kormány egyenlő arányban — 4500-4500 frankkal — járult hozzá. Kont halála után a francia kormány egyoldalú elhatározással Louis Eisenmann-nal, egy magyar származású szlavistával töltötte be a megüresedett professzori állást. Eisenmann a polgári radikálisokhoz, Seaton Watsonhoz állott közel, így azután a magyar kormány számára „veszedelmes", „kétes nemzetközi egyéniség". „Vezérfonala — olvashatjuk egy külügyminisztériumi, valamikor 1920-1921-ben keletkezett belső feljegyzésben — már a háború előtt a német feudalizmus és osztrák-magyar oligarchiának, a francia-orosz szövetség által való megsemmisítése és a Tyrann államok helyén nemzetiségek szerint alakuló kis függeüen államok létesítése volt. Előadásainak veszedelmességére már 1914 előtt felhívta a bécsi közös külügyminisztérium a magyar kultuszkormány figyelmét. A kultuszminisztérium ma is figyelmeztet arra a rendkívül káros hatású munkára, melyet Eisenmann à sorbonne-i magyar tanszéken kifejt és különösen félti tőle a kiküldött 8 magyar egyetemi hallgatót." (Eredeti kiemelések — P. P.) A világháború után a magyar tanszék kérdését maga a francia fél vetette fel először. Fouchet budapesti francia követ először azt szerette volna, hogy a magyar kormány a hátralékos évi 4500 frankokat visszamenőleg fizesse ki, majd amikor belátta ennek lehetetlenségét, akkor belement volna a tartozások meghatározott összegű megváltásába. A jövőt illetően a tanszék számára évi legalább 4000 frankos támogatást kívánt, cserében viszont a magyar kormány jogot nyerne arra, hogy „a tanszék betöltésénél egy neki kedvező, de francia állampolgárt a francia kormánnyal megegyezően jelöljön". Mivel nyilvánvaló volt, hogy Eisenmann-t a magyar kormány nem fogja elfogadni, ezért az idézett szövegből olyasmire lehet következtetni, hogy Párizsban készek lettek volna Eisenmann mellett egy másik egyetemi tanár kinevezésére is. Budapesten ellenben ezt az engedményt kevésnek tartották. A kultuszminisztériumnak és a Külügyminisztériumnak is — meglehetősen irreálisan — az volt az álláspontja, hogy a tanszék betöltésénél „csak magyar állampolgár és a magyar kormány jelöltje jöhetne tekintetbe". Ez volt a budapesti vélemény annak ellenére is, hogy az esetleges viszonosságot — tehát, hogy francia állampolgár kerüljön a budapesti francia tanszékre — eleve kizárták, hiszen a köztisztviselőkre vonatkozó tör-