Századok – 1994

Tanulmányok - Pritz Pál: Magyarságkép és külföldi propaganda a húszas évek első felében VI/1078

1090 PRITZ PÁL Ebben a kérdésben elsősorban a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium volt az illetékes, ellenben a kezdeményezést a Külügyminisztérium, majd a Külügyi Tár­saság vállalta magára. 1920 május végén a külügyminiszter levélben hívja fel a kul­tuszminiszter figyelmét a csereprofesszori intézmény fokozottabb kiépítésének fon­tosságára. Hangsúlyozza, hogy nem illetékes a kérdés eldöntésére, ellenben „készsé­gesen" felajánlja a külképviseletek támogatását, egyben javasolja, hogy a tárgyaláso­kat a küszöbönálló békekötés nyomán lehetne elkezdeni, a csere mikéntjére pedig azt, hogy — „a valutáris nehézségek miatt" — mindig a fogadó fél fedezze a ven­dégtanár költségeit. A Külügyi Társaság előterjesztése jóval részletesebb és — feltehetőleg a levelet aláíró nagyműveltségű diplomáciatörténész Horváth Jenő ügyvezető igazgatóhelyet­tes jóvoltából — az addigi előzményekre támaszkodó. Elmondja, hogy a cserepro­fesszorság a múlt század végén lett bevett intézménnyé Anglia és Amerika, Spanyol­ország és Latin-Amerika, Németország és az Egyesült Államok, Észak- és Dél-Ame­rika között. Három-hat havi időszakra német, francia és angol egyetemi tanárok meghívását javasolja, míg a kiküldetések színhelyéül Berlint, Párizst, Londont, „eset­leg" Oxfordot vagy Cambridge-t, az amerikai Harvard-ot vagy esetleg más amerikai egyetemet, illetve Helsinkit és Tokiót hozza szóba.2 1 A javaslat ismét jól mutatja, hogy a korabeli külpolitikai gondolkodás a világ­háború keserves évei ellenére sem hirdeti meg a „los von Berlin" jelszót, hiszen a lista elején itt is a német főváros szerepel, és ezt az alapállást egészíti ki új elemként a finn, valamint — nem csekély délibábos, romantikus képzeteket sejtetve — a japán főváros felemlítése. Az élet kemény tényei azonban ezen elképzelések megvalósítását csak nagyon részlegesen tették lehetővé, illetve más irányú lépésekre adtak módot. Berlinben Gragger Róbertnek, a kitűnő irodalomtörténésznek az igazgatósá­gával még a háború kellős közepén, 1916-ban létrejött a magyar Tudományos Inté­zet, a Collegium Hungaricum, amely tulajdonképpen a berlini egyetem magyar tan­székeként működött, és amelyet az összeomlás sem temetett maga alá. Münchenben, Dél-Németország középpontjában ellenben 1924 derekáig sem sikerült egy magyar lektori állást létesíteni. Hiába törekedett Vélics László már 1921-től — amikor a bajor fővárosban állomáshelyét elfoglalta — arra, hogy az ottani illetékes körök a magyar lektorátus kérdését „komoly megfontolás tárgyává tegyék". A bajor kultusz­miniszter nem rejtette véka alá, hogy nem csupán pénzügyi nehézségekről van szó, hanem arról is, hogy a mérvadó egyetemi körök szerint „Magyarország teljesen fran­cia befolyás alá került", és ezért a közeledési kísérleteket, így a lektorátus létesítését, teljesen feleslegesnek ítélték. A rendszeres és szoros diákkapcsolatok, a sajtóban — részben éppen ezek nyomán megjelent — cikkek, a kulturális téren elért eredmé­nyek, amelyek közül a Petőfi centenáriumon rendezett müncheni ünnepség kiemel­kedően jól sikerült, mindez 1923-ra magyar szempontból jelentősen megváltoztatta a helyzetet, pontosan annyira, hogy most már „csupán" a pénzügyi akadályokat kel­lett volna valahogyan áthidalni. A feladat egyfelől az volt, hogy a lektorátus költségei legalább kezdetben ne terheljék a bajorokat, másfelől pedig azt a benyomást kellett kelteni, mintha Pukánszky Bélát — aki valójában a magyar Külügyminisztériumnak és a kultusztárcának volt a kiszemeltje — a németek jelölnék a lektori állásra. Pu-

Next

/
Thumbnails
Contents