Századok – 1994
Tanulmányok - Pritz Pál: Magyarságkép és külföldi propaganda a húszas évek első felében VI/1078
1088 PRITZ PÁL A németek, illetve a finnek, észtek, törökök felé fordulást nemcsak külső, hanem jelentős mértékben belső tényezők is magyarázták. A trianoni béke sokak számára kizárólag vagy elsősorban érzelmi kérdés volt, amelyben főleg a Nyugat ismételt „árulását" látták, ezért a távlatos, a realitásokkal számot vető politika szempontjait nem tudták, nem voltak hajlandók mérlegelni. 1924 elején Baranyai Zoltán azt javasolta a Külügyminisztériumnak, hogy célszerű lenne a Nemzetek Szövetsége néhány főtisztviselőjét tudományegyetemeinken való előadások tartására meghívni. A Dísz téren egyetértettek a tervvel és megkeresték a szóba jövő négy egyetem rektorát. A budapesti Pázmány Péter Tudományegyetem viszonylag gyorsan válaszolt — de az egyértelmű felelet helyett az esetleg meghívhatók névsorát tudakolta. A szegedi Ferenc József Tudományegyetem és a pécsi Erzsébet Tudományegyetem azt tartotta leghelyesebbnek, ha hónapokig hallgatásba burkolózik, Debrecenből ellenben május végén megérkezett a nyakas válasz: a négy kar egyhangú állásfoglalása alapján az egyetemi tanács május 23-án úgy foglalt állást, hogy a Népszövetség „vezető embereinek" meghívását „magyar nemzeti szempontból nem tartja kívánatosnak". A minisztériumban jó néhány hétig csendesen merengtek a kudarc felett, azután július végén lakonikus szárazsággal tájékoztatták az ötletet felröppentő genfi diplomatát.1 8 Ezek a kedélyhullámzások nem befolyásolták az Egyesült Államok társadalmához fűződő kapcsolatok kialakítását, hiszen az USA nem volt megelégedve a versailles-i békeművel, és az is köztudott, hogy a trianoni békét nem írta alá, hanem Magyarországgal 1921. augusztus 29-én különbékét kötött. Ezekre a tényekre azután az ilyesmire mindig fogékony magyar közvéleményben a legendák egész sora épült. Tudni vélték, hogy Washington képviselői keményen ellenezték az angol és főleg a francia álláspontot, holott a helyenként valóban heves viták — miután Magyarország amputálásában lényegében egyetértettek — csupán a nagyon is alárendelt jelentőségű kérdések körül zajlottak. Mindehhez járult még a nagy számban kivándorolt magyarságnak az ó- és újhaza között hidat alkotó szerepe. Ellenben a nagy távolság, következőleg az utazás magas költségei, a szegénységnek még a cserét is sokszor bénító hatása a kapcsolatok kiépülésének ütemét lelassította, mértékét kisebbítette. A lansingi Am erikai-Magyar Társaság kezdeményezésére 1923 őszén egy olyan tanár- és diákcsere akció körvonalai bontakoztak ki, amelynek keretében az egyetemi közgazdaságtudományi kar — a mai Budapesti Közgazdaságtudományi Egyetem elődje — mezőgazdasági szakcsoportján három tanár vagy hallgató kezdi meg magyarországi tanulmányait, az Eötvös Kollégiumban pedig a magyar állam költségén teljes ellátásban részesülnek. 1924 tavaszára az is tisztázódott, hogy cserében a michigani egyetem kiket fog meghívni. Doby Gézát, az agrokémia nyilvános rendes tanárát és Kotíán Sándort, az Állatorvosi Főiskola kórbonctani tanszékének segédtanárát invitálták „látogató tanár"-nak, ami feltehetőleg mai fogalmaink szerint posztgraduális képzést jelentett. Emellett az illetők „a tanársegédi teendők végzését is hajlandók" voltak vállalni. így álltak a dolgok, amikor az egész magyar-amerikai tanár- és diákcsere ügyének irányításával megbízott Teleki Pál, valamint 1923 júniusában egy dátum és cím-