Századok – 1994
Tanulmányok - Gyáni Gábor: Nyilvános tér és használói Budapesten a századfordulón VI/1057
1066 GYÁNI GÁBOR kírozott részeket egyaránt.5 5 Ezzel át is térhetünk a konfliktusok második kategóriájához, amely a hadsereg tisztjeinek deviáns viselkedésével kapcsolatos. Hiszen nem egyszeri és kivételes, hanem folytonosan visszatérő, tudatos viselkedésre vall, hogy az inkább alsóbb rétegek látogatta közparkokba a közös ku.k. hadsereg, a magyar honvédhadsereg és néha a Ludovika hallgatói egyénenként, ritkábban csoportosan belovagolnak, a járdákon és a növényzeten keresztül vágtatnak, az őket fegyelmezni akaró parkőröket semmibe veszik, sőt esetenként fizikailag bántalmazzák őket. Nem véletlen, hogy a tisztek ilyen viselkedésének nem a Városliget, hanem a Városmajor vagy a Népüget a színhelye. E tényben szemléletesen jut kifejezésre a tisztikar határozott kasztjellege, a társadalom civil és katonaként besorozott alsóbb rétegeitől való merev, szertartásos elkülönültsége, felsőbbrendűségtudata. Még a kevésbé arisztokratikus honvédhadseregben is „az önkéntes és tiszt kaszárnyán kívül nem érintkezhetett a legénységgel és altisztekkel, nem látogatta ugyanazt a kávéházat vagy vendéglőt, sőt nem illett lóvasúton, villamoson utaznia (!), vonaton sem használhatta ugyanazt az osztály, ami viszont kötelező volt a legénységnek".5 6 Ezért viselkedett a nyilvános parkokban is olyan kihívó modorban, úgy gondolva (nem kevés joggal), hogy azok használati szabályai rá nem vonatkoznak. A Városmajor sétányain tehát továbbra is szabadon grasszálhattak a sétálók között a lovagló katonatisztek, a Népliget lovasait viszont több sikerrel tiltották el a park használatától.5 7 A konfliktusok harmadik kategóriájába tartozó esetek okai közt találjuk, hogy e közterek túlságosan demokratizálódásnak indultak, a használók köre erősen felhígult. Nyilvánvaló, hogy főként azok a parkok vagy sétányok a színterei az ilyen súrlódásoknak, melyek használatát a nagyváros közép- és felső rétegei, az „úri osztályok" a maguk számára szerették volna kizárólagosan fenntartani. De kik tartoznak a nem kívánatos népességcsoportok közé, akik fizikai jelenléte önmagában is irritálóan hat a választékos parkhasználókra? Megadja rá a választ a Margit rakparti sétánnyal kapcsolatos 1886. évi rendőri megnyilatkozás. Ez a sétány a „Budapest jobboldali lakók, különösen pedig a műveltebb közönség által a nap minden órájában látogattatik. De az üdülést kereső nagy közönség nem kismértékben háborgattatik az által, hogy cselédek, gyermekek, mezítlábas és rongyos öltözékű munkások elfoglalják a padokat és kiabálással zavarják a csendet."5 8 (Az én kiemelésem) A rendőrség azt kéri tehát, hogy a tanács tiltsa ki az említett elemeket a sétányról ahhoz hasonlóan, ahogy a pesti oldalon lévő Duna-korzón is tilos cselédek és kisgyermekek felügyeletével megbízott dadák tartózkodása! Az utóbbiak számára ugyanakkor jelölje ki a közeli Corvin teret tartózkodási hely gyanánt. Ebben az esetben a tanács megint más véleményen van, mint a rendőrség, s csak arra mutat hajlandóságot, hogy „azon gyermekek, kik az említett sétányon velocipéddel közlekednek s ezáltal a közlekedést akadályozzák... onnan egyszer s mindenkorra kitiltassanak, továbbá hogy felügyelet gyakoroltassék a tekintetben, hogy ittas, s általán a művelt közönség illemérzetét sértő eljárást tanúsító egyének a sétánytól távol tartassanak".59 Egyébként messzemenően ellenzi a sétány szociálisan exkluzívvá nyilvánítását, mondván: „A tisztességes munkásokat azzal eltiltani semmi esetre nem javasoljuk, mert ez mai napság olyan adózó polgár mint bárki más s a mostani humánus elvekkel szemben a rendőri javaslat nem egyez meg..."60
