Századok – 1994

Tanulmányok - Gyáni Gábor: Nyilvános tér és használói Budapesten a századfordulón VI/1057

BUDAPESTI TEREK A SZÁZADFORDULÓN 1067 A gyermekek száműzése a sétányokról — általános gyakorlat és óhaj. Mutatja ezt a pesti sétányokra felügyeló bizottság, tehát egy közigazgatási hatóság javaslata, miszerint megtiltandó a gyerekek játéka az Erzsébet sétányon.6

1

S bár nem jellemző meghatározott társadalmi rétegek kizárása a közterületek használatából, a túlzott heterogenitás elfogadása sem tűnik járhatónak a polgári közép- és felső rétegek számára. Mi a megoldás: a kisajátítás vagy újrakisajátítás. Erre a stratégiára szemléletes példa a Széchenyi sétány története, amely a kisajátítások és újrakisajátítások egymást követő eseményeinek színtere. Az 1850-es évek vége felé, amikor a sétány még magánpark, helyesebben magánkezelésben álló nyilvános park, komoly kísérlet történik elvesztett exkluzivitásának újbóü mesterséges megteremtésére. „A terv tehát az, e sétányon Pest művelt osztályainak közönségét együvé hozni, mely czélra... minden héten kétszer szerdán és szombaton d.u. 6 órakor zártkörű sétányesték rendeztetnek. Egy hóra 8 sétányestélyre 2 pfr-jával lehet aláírni... Ez eszmének az a gyakorlati jó oldala van, hogy először a társalgási sétákra együvé jövők biztosítva lesznek, miszerint senki nem fogja a társaság színét és kedélyét megzavarni, a ki egy vagy más tekintetben oda nem tartozik".6

2

Az elgondolásból valóság lett, melyről a Budapesti Hírlap így tudósított. „Hét óra után a kert egészen benépesült; fölüleges számítással mintegy 800 ember gyűlhetett egybe; mint a részvény aláírások után várni lehetett, a legválasztékosabb társaság... A rendes közönség: cselédség s egyéb alsó osztálybeliek, kik e helyet máskor látogatni szokták, ezúttal csak a rácsozaton kívül foglaltak helyet".63 A „társalgó sétányesték" azonban hamar abbamaradtak és a sétány használói között újra elszaporodtak, sőt túlsúlyba kerültek az alsó osztálybeliek. Az 1890-es években pl. „ezen sétatéren cselédek és katonák nagyobb számban gyűlnek össze, s ... ennélfogva az úri osztályhoz tartozó közönség ezen sétányt kerüli". Nem lehet tenni ellene, „mindaddig, míg a sétány nyilvános jelleggel bír, rendőri intézkedésekkel (ezt) megakadályozni nem lehet. ... (Tehát) mindazon nyilvános jelleggel bíró helyeken..., melyek az alsóbb néprétegek gyűl- és mulatóhelyeit képezik... a rendőrség kénytelen a megfelelő mértékkel mérni és csak az esetben avatkozhatik be, ha büntethető... cselekmény forog fenn" — vonja le a tanulságot a rendőrfőkapitány.64 Összegezzük tehát: az itt vizsgált közterek ritkán színterei a különféle társadalmi rétegek és korcsoportok (gyermekek-felnőttek) egymásközötti keveredésének. Ha ilyen szociális heterogenitás jelei mutatkoznak is egyes köztereken, általános a reakció, hogy a középosztálytól fölfelé álló rétegek kezdik kerülni azt a helyet, esetleg megkísérlik szervezetten visszahódítani a maguk kizárólagos használatára. Ha az nem jár tartós eredménnyel, vagy ha már eleve nem is kerül rá sor, bekövetkezik a park vagy sétány hiánytalan kisajátítása meghatározott társadalmi csoportok által. Az egyoldalú és a tér egészére érvényes kisajátítás szabja meg általában ezen budapesti parkok és közterek szociális jelentését, a lakóhelyi szegregáció meghosszabbításában jelölve meg e nyilvános terek funkcióját. De van olyan közpark is Budapesten, amely nem már eleve szegregált minőségében szolgálja a városlakók igényeit, amely nem vesztette el a legszélesebb nyilvánosságnak szóló funkcióját. Ez a park a Városliget, melyen kivált vasár- és ünnepnapokon minden rétegből nagy tömegek képviseltetik magukat. Ám a Városligetben sem oldódnak fel az eltérő pólusokon lévő rétegek egymásban, a park közös terepén sem valósul meg a társadalom demokratikus