Századok – 1994

Történeti irodalom - Deák István: Volt egyszer egy tisztikar. A Habsburg Monarchia katonatisztjeinek társadalmi és politikai története 1848–1918 (Ism.: Urbán Aladár) V/1043

1046 TÖRTÉNETI IRODALOM okát a zsidóság asszimilációjának előrehaladásában kell keresni. „Minél inkább elfogadták a zsidók befogadó nemzeteik hazafias szemléletét, feltehetően annál kevésbé lelkesítette őket a karrier a nemzetek fölötti közös hadseregben." (220. 1.) A valóban sokoldalú tájékoztatást nyújtó 10. fejezet másik vonulata a nemzetiségi hovatartozást veszi vizsgálat alá, s ezt a közkatonák megoszlásának kimutatásával kezdi. (Meg kell itt jegyeznünk, hogy bár a címből ez nem tűnik ki, a szerző a 4. fejezetben magától értetődően foglalkozik a közkatonákkal, amikor a tisztek kiképzési feladatairól szól, s amikor az „ezrednyelv", a vezényleti és a kiképzési nyelv okozta gondokról számol be.) Ezt a tartalékos és a hivatásos tisztek nemzetiségi megoszlása követi, aminek kapcsán a szerző ismételten rámutat, hogy „nincsen megbízható mód a hivatásos tisztek nemzeti hovatartozásának megállapítására". (231. 1.) A nemzeti hovatartozás — értsd: születési hely — szerinti megoszlást és az előmenetelt vizsgálva a munka arra a megállapításra jut, hogy a magyarországi születésű tisztek gyorsabban haladtak előre a ranglétrán. Ennek magyarázatát részben abban találja, hogy 1868 után a magyar honvédség nyújtotta előmeneteli lehetőséget a közös hadsereg ki akarta egyenlíteni, de annak is szerepe lehetett, hogy a közös hadseregben megmaradt tisztek jobb képességűek voltak, több hivatástudattal rendelkeztek, így előléptetésük is gyorsabb volt. Mint Deák István írja: ,A honvédség parancsnokai valóban többször panaszkodtak amiatt, hogy a közös hadseregben szolgáló legképzettebb magyarok vonakodnak belépni a magyar honvédségbe." (234. I.) A fejezet befejező oldalai végül a felsőbb fokú továbbképzési tanfolyamokról számolnak be — míg magával a vezérkarral a 4. fejezet „Menekülés az ezredtől" című alfejezetében foglalkozik a könyv. Ali. fejezet „Az első világháború tisztjei" címet viseli. Ennek legfontosabb megállapítása, hogy a hatalmas vérveszteségek következtében a Monarchia már 1914. végére elveszítette „kiképzett katonáinak zömét", így a hátralévő éveket részben korábban kiképzett civilekkel, illetve alig kiképzett újoncokkal — és tartalékos tisztekkel kellett végigharcolnia. Mint a szerző megfogalmazza: „Nem túlzás, ha azt állítjuk, hogy 1915-re a hagyományos Habsburg-hadsereg átalakult miliciává, amely nemigen különbözött a háborút Nagy-Britannia részéről végigharcoló polgárhadseregtől. Ezt az új hadsereget ezenfelül sokkalta inkább egyenruhás civilek, semmint hivatásos tisztek vezették." (242. 1.) A fejezet a továbbiakban a zsidók háborús részvételével, a hadseregen belül jelentkező nemzetiségi ellentétekkel, a hadsereg és a háborús poliüka viszonyával, az összeomláshoz vezető úttal és a front felbomlásával foglalkozik jól sikerült tömör összefoglalásában. Mindehhez egy Utószó csatlakozik: „Habsburg-tisztek az utódállamokban és a második világháborúban" címmel, amely a kérdéskör igen szerencsés és tanulságos összefoglalása. Deák István könyve hatalmas és fáradságos munka eredménye, szerzőjének jóvoltából sok mindent jobban, vagy éppen másként látunk. Statisztikai táblázatai áttekinthetőek, elemzései meggyőzőek. Akadnak azonban megállapításai, amelyek nemcsak elgondolkodtatóak, de néha ellentmondásra késztetnek. Ilyen az a kitétel, hogy „legfőképpen a tisztek tartották össze a Monarchiát egészen 1918-ig". (9. és 21. 1.) Jóllehet a hadsereg vonatkozásában ezt 1848/49-bcn fenntartás nélkül el kell ismernünk, a továbbiakban ez az állítás nem tűnik kellően megalapozottnak. A Monarchia létét sem az 1859-es, sem az 1866-os háború nem fenyegette, legfeljebb területi veszteségek — amelyek már 1848-ban is kishíján bekövetkeztek —, valamint a hegemónia elvesztése a halódó Német Szövetségben. A század utolsó harmadára kialakul az a szövetség Németországgal, amely majd katasztrófába viszi a Monarchiát, de sem az 1878-as okkupáció, sem a későbbi balkáni fejlemények nem tették próbára a tisztikar „összetartó" erejét. Hasonlóan elgondolkodtató az a megállapítás is, hogy a Habsburg Monarchia — miként Poroszország és Oroszország is — militarista állam volt, s uralkodói „mindenekelőtt katonának tekintették magukat". (18. 1.) Eddigi ismereteink alapján nem tűnik ez meggyőzőnek, hiszen az a tény, hogy II. József a törökelleni háború színhelyére utazva át kívánta venni (?) a vezérletet, még nem avatja őt „katonacsászárrá". (II. György 1743-ban Dettingennél részt vett a franciák elleni ütközetben gyalogosan, karddal a kezében a jobbszárnyon támadó ellenséges gyalogság feltartóztatásában. Ennek ellenére még a hadvezéri címet sem ajándékozza neki az angol történetírás.) De maga a szerző sem érti szó szerint ezt az előbb idézett kitételt, mert a későbbiekben azt mondja, hogy „Ferenc József az első katonacsászár II. József óta". (60. 1.) Nem túnik megalapozottnak az a megjegyzés sem, l.ogy „sem Mária Terézia, sem fia, II. József ... nem tudta eldönteni, melyek is a Monarchia külpolitikai érdekei". (43. 1.) Meglepőnek látszik az a megállapítás, hogy a magyar közvéleményben - kivéve a zsidóságot — nem volt népszerű az Oroszország elleni háború. (240. ill. 244. 1.) Úgy vélem, ez még további bizonyítást igényel, hiszen a pillanatnyi Szerbia ellenes hangulat miatt az orosz-ellenesség háttérbe szorulhatott, de 1849 óta a magyar közvélemény — pl. az 1878-as orosz-török háború idején — határozottan orosz-ellenes volt. Deák István eredményeit gyakran nemzetközi összefüggésbe helyezi. Ezeket a párhuzamokat azonban igen sokszor esetlegesnek érezzük — ami elképzelhetően a vonatkozó szakirodalom hiányosságára vezethető vissza. Mindenesetre amikor a rangvásárlásról szól, csak az angol párhuzamra tekint ki (46. 1.),