Századok – 1994

Történeti irodalom - Deák István: Volt egyszer egy tisztikar. A Habsburg Monarchia katonatisztjeinek társadalmi és politikai története 1848–1918 (Ism.: Urbán Aladár) V/1043

TÖRTÉNETI IRODALOM 1047 amikor a vesszőfutás büntetését ismerteti, csak a porosz gyakorlatra utal (136.1.), amikor a tiszti fizetések vásárlóértékét mérlegeli, csak francia és német példái vannak (158. 1.). Ugyanakkor el kell ismernünk, hogy a párbaj (kezdetben: istenítélet) szerepének és fejlődésének ismertetése mintaszerű. (168. és 175.1.) A közrendű származású tábornokok előretörését bemutatva talán érdekes lett volna nem csupán a cári hadseregben lezajló hasonló folyamatra utalni (207.1.), miként a zsidó tiszteknek a hadseregben betöltött szerepéről szólva nem csupán a porosz, de az angol vagy francia párhuzamok is érdekesek lettek volna. (219. 1.) Utóbbi esetben egyébként a tartalékos zsidó tisztek aránya, az említett 18,7% társadalmi súlya csak úgy értékelhető, ha az „egyéves önkéntesként" szereplő zsidók arányát összevethetjük az értelmiségen belüli számukkal, illetve arányukkal. Van a munkának egy olyan rétege, amely az angol nyelvű olvasónak nyújtott tájékoztatás lényegét nem érinti, de a magyar olvasót az így felbukkanó apró pontatlanságok zavarják, főleg ha tudja, hogy a szerző maga is foglalkozott a magyar reformkorral és főleg az 1848/49-es forradalom és szabadságharccal. Ezek a többnyire nem érdemi „lapsusok". Lehetnek a szerző emlékezeti tévedései (vagy nem ellenőrizte önmagát), de lehetnek a fordító félreértései, amin Deák István szeme átsiklott. Téves az a megállapítás, hogy a Napóleon elleni háború utolsó éveiben az osztrákok csak a Lajtán túl szerveztek polgárőrséget (44. 1.), hiszen a Magyarországon létrehozott polgárőrség egy része egészen 1848-ig létezett, s például Pesten március 15-dikét követően az újonnan alakuló nemzetőrséggel együtt látta el az őrszolgálatot. (A könyv egyébként nemzetőrségről beszél itt, de az feltehetően a fordító értelmezési problémájából fakad.) Az áprilisi törvényeket lehet ugyan „alkotmányként" emlegetni, de az pontatlan, hogy az lehetővé tette „a valódi fennhatóság gyakorlását" Horvátország felett, miként az is, hogy Radetzky szabadságolta Mészáros Lázárt az itáliai seregből, hiszen azt csak a király rendeletére engedte el. (48. 1.) Jellasics mint horvát bán nem a magyar miniszterelnöknek tartozott engedelmességgel, hanem a nádornak, s a király amikor báni tisztéből formálisan felfüggesztette, az nem érintette horvát-szlavón katonai főparancsnoki hatáskörét. (51. 1.) Ottinger már a horvát betörés előtt egy hónappal nem állott a Drávánál felsorakozott magyar sereg élén, s nem Kossuth, hanem a Batthyány-kormány „kísérletezett" az új főparancsnokkal, Teleki Ádámmal. (52. 1.) A legfurcsább azonban Deák István summázata a pákozdi győzelemről. Már a „Kossuth Lajos és a magyarok 1848- 49-ben" című, 1983-ban megjelent könyvében is sajátosan fogalmazott, mikor így írt: szeptember 29-én magyar oldalon „öt katona közül három honvéd volt, vagy népfelkelő vagy nemzetőr. A magyar győzelmet ugyan nagyrészt az 5. prágai tüzérezred cseh ágyúsai vívták ki azzal, hogy jobban céloztak, mint azok a cseh ezredtársaik, akik a horvát oldalon lévő ütegeket kezelték, de a honvédek és nemzetőrök is jól tartották magukat". (186.1.) Már ez a szöveg is pontatlan, hiszen népfelkelők Pákozdnál a horvátokkal szembenálló magyar sereg hadrendjében nem szerepeltek, ami pedig a tüzéreket illeti, az eredmény elsősorban a honvéd tüzérek érdeme, akiknek éleslövészeti eredményeiről Széchenyi István igen elismerően írt naplójában már augusztus 18-án. (Az is köztudott, hogy a Pákozdnál és a tartalékban szereplő 42 lövegből 24-et azok a honvédtüzérek szolgáltak ki, akikről — egyes emlékezések szerint — Jellasics azt hitte, hogy francia tüzérek.) A pákozdi csata — talán érthetően — az új összefüggésben jelentősen veszít fontosságából, s összefoglalása nem szerencsés megfogalmazást kap: [Móga tábornok] „Szedett-vedett hadereje, amely császári-királyi sorkatonákból és népfelkelőkből (valójában silány fegyverzetű parasztokból) állt, szeptember 29-én Pákozdnál megállította a horvát határőröket. Ebben a csatában láthatóan a tüzérség bizonyult a döntő tényezőnek: mmdkét oldalon az 5. prágat tüzérezred katonái álltak [az] ágyúk mögött. S mivel a magyar oldalon harcoló csehek pontosabban tüzeltek, mint a horvát oldalon harcoló ezredtársaik, a magyar forradalom folytatódhatott." (52. 1.) A tüzérség döntő szerepét nem vitatjuk, a „cseh tüzérek" forradalmat mentő célbiztosságát azonban igen. De a fenti idézettel igazán az új elem: a „szedett-vedett haderő" miatt van kifogásunk, mivel a pákozdi csata — kétségtelenül hetek alatt kiállított — önkéntes nemzetőreire „silány fegyverzet" egyáltalán nem jellemző. A honvédekre természetesen még kevésbé. Ez a szomorú közhely a schwecháti csata nemzetőreire illik. Még két apróságot szeretnék megemlíteni. A magyar kormány (a Honvédelmi Bizottmány) nem „bizonygatta" a tiszteknek, hogy a király október 3-i manifesztuma, amely az országgyűlést feloszlatta, az hamisítvány, vagy pedig „valami módon rávették a királyt a kiáltvány kibocsátására". (55. 1.) A magyar álláspont világos és alkotmányos volt, amennyiben az 1848:IV. tc. 6,§-a egyértelműen kimondta, hogy az országgyűlést a következő évi költségvetés előterjesztése és elfogadása előtt sem feloszlatni, sem elnapolni nem lehet. A másik: Görgey több ízben is szerepel. Az egyik hivatkozás azonban pontatlan: Görgey 1848 tavaszán nem „az újonnan megalakított magyar nemzetőrségbe" lépett be és kapott századosi rangot, hanem a honvédségbe (152. 1.), hiszen a nemzetőrség századosig maga választotta tisztjeit. Az igaz, hogy ekkor több fizetést kapott, mint a sorezredi századosok, de ez csak addig volt érvényes, amíg a régi