Századok – 1994

Figyelő - Szvoboda Dománszky Gabriella: Egy 19. századi festődinasztia V/1018

FIGYELŐ 1019 Magyarországot, mégis néhány évtized múlva visszatértek a németség kebelébe. De amíg itt éltek, részévé váltak a magyar kulturális életnek, és figyelemreméltó nyomot hagytak maguk után e forrongó-alakuló társadalomban. A monográfia legizgalmasabb kérdése lehetett volna a Kariingek beilleszkedési folyamatának elemzése, hisz rajtuk keresztül hiteles képet kaphattunk volna azok szemszögéből is, akik idegenből (jártak) tartózkodtak itt, s akiket megkapott a múlt század elején zajló magyar élet romantikája. Több hasonló sorsról tudunk, még a szűken vett festőtársadalom köréből is. Ezért kesereghetünk az elveszett családi iratok miatt, hisz feltételezzük, hogy Tobias levelezése első kézből objektív fogódzókat adhatott volna e folyamathoz. A visszavándorlásról már több az adat, mivel szerencsére a festónő leánya, Henriette von Mikulicz-Radecki (sz. Pacher) emlékiratai fennmaradtak. J. Kolbe ebből számos olyan személyes közlést idéz, melyekből kitetszik, hogy Henriettánál a körülmények fordulása okozta az eltávozást, nem a szívbéli hajlandóság. Henrietta bátyja, Ferenc festői tehetségéhez az apa nagy reményeket fűzött, de a fiú inkább a zene felé hajlott. Eleinte a bécsi akadémián festészetet tanult, majd teljesen átadta magát a muzsikának, és Bécsben telepedett le. Nem volt igazán sikeres, élete végére egy bogaras és különc figurává vált, aki teljes névtelenségben kuriózumok gyűjtésével foglalkozott. A két Kargling-leszármazott nemcsak a magyar kultúra, a magyar művészet számára veszett el távozása által, hanem önmaga számára is, lassan mindketten érdektelenségbe, jelentéktelenségbe süllyedtek. Teljes mértékben osztjuk a szerző véleményét, aki elöljáróban leszögezi, hogy az apa, Tobias a magyar művészet számára sokkal jelentősebb figura volt mint a leánya, aki pedig apjánál sokkal tehetségesebb, és a maga korában ünnepelt pesti festő volt. Éppen ezért kár, hogy az apa figurája vázlatosabbra sikerült, mint a leányé. Tobias pesti működéséről javarészt csak a szakirodalomban már ismert tények összefoglalása olvasható a kiadványban, nagy nyereség viszont az augsburgi ifjúkor, valamint a bécsi tanulmányok alapos feltárása. Ezekről az évekről, a család eredetéről eddig csak szórványos ismereteink voltak, Schoen Arnold munkássága eredményeképpen. Kolbe közlései erről az időszakról részletesek, adatgazdagok. Magyarázatot ad arra, hogyan lett művésszé a paszományosmester fia, aki már nem folytathatta atyja mesterségét, mivel a gépek térfoglalása elvette a megélhetést a kézművesek elől. Az ügyes kezű Tobias csekély tehetséggel, de roppant szorgalommal rendelkezett, és úgy tűnik, a korabeli akadémiai képzés számára ideális alany volt. Az előírások szerint 6 évet töltött a helybeli akadémián, Kolbe ennek kapcsán ismerteti az Augsburgi Művészeti Akadémia oktatási rendszerét, elemzi a növendékekkel való foglalkozás módszerét, így a 18. század végi német város művészeti szakintézményének ismertetése az életrajz szempontjain túllépő, fontos része a műnek. Kärgling nem elégedett meg a provinciális augsburgi képzéssel, hanem 1802-től a császárvárosban, a bécsi akadémián tanult tovább. A bécsi akadémiának, ennek a 18. század elejétől működő anyagiakkal megfelelően ellátott és kitűnően szervezett oktatási központnak a leírása újfent elgondolkoztathat afelől, milyen heroikus munkát végeztek mindazok itt Pesten, akik a század végére a semmiből teremtették meg ugyanezt. Utalni szeretnénk a Pesti Műegylet és a Képzőművészeti Társulat tevékenységére, melyek magánkezdeményezések sorozatával hozták be a lemaradást.