Századok – 1993
Közlemények - Kövér György: A bankkérdés: két–bankrendszer vagy binacionális bank I/89
92 KÖVÉR GYÖRGY A bankügyben a kormánykövetelés az volt — a vám, adó és közlekedési ügyekkel összekapcsolva —, hogy ezeknél az „átmeneti periódusban a status quo garantáltan fennmaradjon". Erről aztán tovább folytak a megbeszélések, míg Lónyay Andrássy kérésére írásba foglalta az ezekkel kapcsolatos megjegyzéseit: .jegybankügyben elvi megállapodásnak csak annyiban lehet helye, amennyiben az átmenet a fennálló Bankmonopóliumból egy a különböző országok hitelszükségleteinek jobban megfelelő jegybankrendszere megkívánja."8 A szeptember 2-án Hübner bárónak átadott variáns pedig így szólt: „A jegybankügyet illetőleg mi azon nézetben vagyunk, hogy hasonló úton elvi megállapodások szükségesek, hogy az átmenet a most fennálló bankmonopóliumból egy, a birodalom különböző országai hitelviszonyainak inkább megfelelő jegybankrendszerre lehetővé tétessék."9 Akárhogy is vesszük, az adott tárgyalásokon Lónyay túlment a 15-ös bizottság javaslatain, de a bécsi kormány ellenvetéseire valamilyen formában válaszolni kellett. A nem teljesen alaptalanul a miniszterelnöki poszt várományosának tekintett Hübnerrel könnyebben folytak az eszmecserék, mint a kiegyezést nem mondhatni, hogy szívből pártoló Belcredivel. Hübner egyébként még az első alkalommal megjegyezte, hogy „a kiegyezést nehéznek nem látja anyagi és nem politikai téren".1 0 Lehet, hogy ez akkor így is tűnt, de ez részben Lónyay rugalmas álláspontjának volt köszönhető. Az augusztus végi tárgyalások azonban nem hozták meg a kiegyezést, a császár elvonult — no persze nem a közgazdasági nézeteltéréseken — gondolkozni. Egyelőre nem döntött. Sőt 1866 őszén az álláspontok az uralkodói leiratban és az országgyűlési feliratban már világosabban szembesíthetőnek látszottak. Az uralkodó lényegében elfogadta a magyar bizottsági álláspontot (a dualizmust) tárgyalási alapként, de a közös ügyek vonatkozásában a Belcredi-féle ellenvetéseket hangsúlyozza (hadsereg; vám és fogyasztási adók; államadósság). A politikai színjáték szabályai szerint a gesztust ugyanúgy kevéssé méltányolta a magyar országgyűlés, mint ahogy a reá küldött felirat is meglepetést okozott odaát, nem lévén biztosak abban, hogy a 67-es bizottság valóban folytatja-e a munkát.1 1 Végül azonban a „kiegyenlítést" meghozó 1867 eleji tárgyalások alapjául valóban a 15-ös bizottság javaslatai szolgáltak. Ennek megfelelően a további súrlódási felületeket kerülendő, no meg mivel a magyar fél minél több kérdésben igyekezett nyitva tartani a kaput a további alkudozás számára, a bankügyre a törvényszövegben minimális hely jutott. Közvetlenül a jegybankügyről nem is esett szó, (nehezen is eshetett volna az ONB beavatása nélkül). Az 1867. évi XII. tc. 66.§-a azonban mégis közvetve érintette a kérdést.1 2 A törvény a magyar közjogi felfogás deáki értelmezésének megfelelően megkülönböztette a Pragmatica Sanctióból leszármaztatható ún. közös ügyeket az ún. közös érdekű ügyektől: „vannak még más nagyfontosságú közügyek, melyeknek közössége nem foly ugyan a pragmatica sanctióból, de melyek, részint a helyzetnél fogva, politikai tekintetből, részint a két fél érdekeinek találkozásánál fogva;célszerűbben intéztethetnek el közös egyetértéssel, mint szorosan elkülönözve."(52.§)1 3 A pénzrendszer és a pénzláb tehát — az államadóssággal, a vám- és kereskedelmi szövetséggel, a közvetett adókkal, közösen intézendő vasútvonalakkal együtt — a bizonyos időszakonként újratárgyalandó közös érdekű ügyek kategóriájába soroltatott. Ez még önmagában nem is lenne gond, bár aligha a szakmai elfogultság mondatja velünk: nem hiszünk abban, hogy a külpolitikát és a had-
