Századok – 1993

Krónika - 300 éve szabad királyi város Debrecen (Kovács Ágnes) V–VI/878

880 KRÓNIKA értékesítés megtiltásával. A városban még 1880 körül is a legeltető állattartás volt a gazdálkodási ideál, amely mögött a szántóművelés nem csak háttérbe szorult, hanem alacsony technikai színvonallal is párosult. Mivel az ipar és a kereskedelem struktúrája sem változott, Debrecen nem csupán Pesttől, de néhány alföldi, „korábban lekörözött" várostól is elmaradt. A mezőgazdaságban képződött tőke számottevő részét a zálogos puszták megvásárlására fordították, a kapitalizálódást csak néhány ipari és mezőgazdasági vállalkozás jelezte. Az urbanizációban való lemaradást emelte ki referátumában Mazsu János is, aki a századfordulós Debrecen demográfiai viszonyait és a településszerkezet ezzel kapcsolatos változásait vizsgálta. A 19. század utolsó évtizedében — az iparosodással összefüggő — demográfiai növekedés részben a városba való betelepülésből adódott. 1910-ben a lakosság 51,6%-a volt „ősi" debreceni, a beköltözöttek 18%-a Hajdú vármegyéből, 30,4%-a az ország más területeiről, illetve az országhatáron túlról érkezett. A népességnövekedés azonban nem járt együtt intenzív fejlődéssel, hanem Debrecen területi terjeszkedését eredményezte. A 20. század első évtizedeiben a város régi belterületén kívülre került az állandó lakosság több mint 40%-a! Az új, közvilágítás, csatornázás, vízvezeték és szilárd útburkolat nélküli lakóövezetek se a centrummal, se egymással nem álltak kapcsolatban, s hiányzott belőlük a valódi falvak természetes központja is. A város preindusztriális társadalma mentalitásában sem volt polgárias — hallhattuk a Történelmi Intézet néhai professzorának tanulmányából. Irinyi Károly szerint 1867-ben történt ugyan kísérlet a modernizálódásra, de a civis gondolatvilágot alapvetően az újtól való idegenkedés, a romantikus antikapitalizmus jellemezte, amelyhez — különösen az 1880-as évektől — antiszemitizmus is társult. A szólamaiban függetlenségpárti debreceni „polgárság" valójában lojális volt a Monarchia iránt, mivel részint abban látta az integer Magyarország zálogát, részint a lehetősége mezőgazdasági termékei értékesítésére. Az agrárius, maradi szemlélet sajnálatos módon a várospolitikát is meghatározta: szembehelyezkedett a modem kultúrával és tudománnyal, elhanyagolta a szociális ügyeket, etikai problémaként, a hazafiatlanság megnyilvánulásaként értékelte a kivándorlást. A civis réteg önmagát mint magyar és református közösséget misztifikálta, a tőle különbözőt mereven elutasította. A hagyományos civis elit a két világháború között ugyan meggyengült - mutatott rá előadásában Tímár Lajos, de a Trianon előtti politizálásának negatív következményei jól kitapinthatók. Debrecenben gyakorlatilag hiányzott a nagyburzsoázia és a nagybirtokosság, s nem volt magas a középpolgári réteg aránya sem. Visszaesett a gyáripar, a tőke jellemző hasznosítási formája a föld-, ház-, telekvásárlás volt. A két világháború között a város társadalmi és politikai vezető rétege már nem volt azonos a gazdasági elittel, amelynek legjelentősebb csoportját a kereskedő tőkések alkották. Ez a 20-25 család szinte az egész Tiszántúl nagykereskedelmét ellenőrizte. A korszak egyik sajátossága, hogy a kereskedelmi és ipari tőke szorosan összefonódott egymással, a másik, hogy miközben a „gyárak" száma nőtt, a dolgozóké csökkent. A 5-20 főt alkalmazó kisipari üzemek és a 20-100 alkalmazottal dolgozó, gyárjellegű üzemek technikai színvonala között csak minimális különbség volt. A híres református püspök, Révész Imre 1944-45. évi közéleti szereplését Barcza József idézte fel. Megítélése szerint Révész mind a német megszállás, mind a