Századok – 1993
Közlemények - Szőke Domonkos: Konzervativizmus és liberalizmus válaszútján. Bethlen István és a Magyar Szemle kapcsolatának történetéhez V–VI/738
746 SZÓKÉ DOMONKOS megkezdeni, hogy azután a politikusok is, mégpedig minél nagyobb tekintélyűek hozzászólhassanak".4 4 Bethlen, aki ugyan kezdetektől nem hitt abban, hogy a környező kisantant államok valamelyikével érdemi tárgyalásokba bocsátkozhatunk, s így a magyar revíziós igények megvalósításának lehetősége csak az európai status quo nagyhatalmi viszonyainak számukra kedvező változásától remélhető, attól azért — talán tekintettel Gratz és Szekfű személyére is — nem zárkózott el, hogy a Szemle a kérdés történetpolitikai elemzését napirenden tartsa. Különös fontosságot kölcsönöz a Bethlen-Szemle kapcsolatnak az a körülmény, hogy a volt miniszterelnök sajátos „kisebbségpolitikai" koncepciójának is éppen a Szemle adott publicitást a harmincas évek közepén. Bethlen István a hatalmi-politikai konszolidáció számára megszerezte a bürokrácia és az értelmiség nem kis részének, valamint a húszas évek elejének antiszemita kilengései következtében a politikához és a kurzushoz rosszallóan viszonyuló zsidó nagypolgárság támogatását, de nem érte be ennyivel, hanem — főleg Gömbös 1935-ös fordulatából okulva — fokozottabban keresett kapcsolatot a korszak liberális erőivel, és — bár nem mindenben értett egyet a szerkesztővel — hozzájárult, hogy a társadalmi és szociális reformgondolatnak a népi oldalról megszólaló képviselői is hangot kapjanak a Szemlében. Sajátosabb kiútkeresést és politikai — taktikai irányváltást mégsem a belpolitikában kívánt Bethlen végrehajtani, hanem abban a külpolitikai irányváltásban, melynek nyomait nála az 1933-34-es évhez köthetjük. 1933-ban, mint már utaltunk rá, Bethlen miniszterelnöksége után először tesz nyugat-európai utat, ellátogat az év elején Berlinbe, majd 1933 novemberében négy előadást tart Londonban. A Szemle ennek az önkéntesen vállalt politikai missziónak nagy publicitást biztosított, azonosulván azzal a véleménnyel, hogy a magyar revízió ügyének felkarolására és iránta a közvélemény figyelmének a felkeltésére talán a legalkalmasabb személy Bethlen István. A revízió külpolitikai meg ilapozása nemcsak hatalmi kérdés — vélekedett Bethlen —, hanem agitáció is. Be hlen egy históriai alapozású revíziókoncepcióval kívánta megismertetni a nyugati közvéleményt. Világosan látta ugyanakkor azt is, hogy ezen a téren „a világon hatalom nélkül keveset jelent a jog".4 5 Nem véletlen, hogy Bethlen éppen a németországi út alkalmával tartott előadásában hangsúlyozta: Nyugat-Európának is az az érdeke, „hogy a Duna-medencében azokat az államokat erősítse, amelyek a maguk lábán és nem szláv irányítás szerint akarnak megállni".4 6 Bethlen szerint a nagy népek rivalizálása a Duna-medencei befolyásért azt eredményezi, hogy a térség népei között meglévő és egyre feszítőbb ellentmondások európai problémává növekszenek, fenntartva annak veszélyét, hogy a térség háborús góccá válhat. Európa nyugalmát csak azáltal lehet biztosítani, ha a Duna-medence új reorganizációjával, a békeszerződések igazságok revíziójával a térséget — ti. a Duna-medencét — megóvjuk a vele szomszédos népek illetéktelen beavatkozásától. Bethlen nem hagyott kétséget afelől, hogy csak egy olyan rendezési tervnek lehet elfogadható realitása, amely a gazdasági kérdések orvoslását nem szakítja el a revízió problémájától. Ezért utasította el a Tardieu-tervet is, mert az nem más, mint a térség gazdasági gondjainak orvoslására kidolgozott olyan koncepció, amely semmilyen garanciát nem ad a térség politikai problémáinak megoldására.
