Századok – 1993
Közlemények - Szőke Domonkos: Konzervativizmus és liberalizmus válaszútján. Bethlen István és a Magyar Szemle kapcsolatának történetéhez V–VI/738
744 SZÓKÉ DOMONKOS az államapparátusba, s nem egy közülük, pl. Rakovszky Iván és Antal István, Bethlen személyes kívánságára a Szemlében is komoly publikálási lehetőséget kaptak.28 1927 késő őszén a miniszterelnök egy vidéki küldöttség előtt ismertette a magyar kormány politikájának alapelveit, s a következőképpen fogalmazott: „A háború előtt két évszázadon keresztül a magyar probléma belpolitikai probléma volt, a világháború óta azonban külpolitikai problémává vált. A háború előtt meg volt a nemzetnek az egysége, de hiányzott a nemzeti élet teljessége, a békekötés óta megvan a nemzeti élet teljessége, de hiányzik az egysége."29 Bethlen a politikai taktikában mindig is meghatározó szerepet tulajdonított a külpolitikának, de a megfogalmazás azért azt is sejteti, hogy „a megfontolt nemzeti haladás alapján" álló miniszterelnök olyan konzervatív politikát képvisel, amely biztosítani akarja „a jogrend helyreállítását a bürokráciában és a társadalomban".3 0 A „sikerre vitt" bethleni konszolidációs politika egyik szellemi terméke éppen a Magyar Szemle volt. Ennek első számában a nem éppen liberális politikus hírében álló, a későbbiekben Gömbös bizalmi köréhez tartozó Antal István mondta el véleményét az immár kétkamarás országgyűlés első félévéről, a felsőház visszaállításának indokolt voltáról. Antal az országgyűléssel szemben az általános politikai irányítást kezében tartó kormányzati politika fontosságának kiemelése mellett a felsőháznak azt a funkcióját kívánta hangsúlyozni, amellyel ez a testület lehet kizárólagos partnere a kormányzati politikának, ellensúlyozva a magyar parlamentáris életnek szerinte mindenkor meglévő, már-már magyar nemzeti sajátosságként funkcionáló ellenzéki jellegét.3 1 A magyar parlamentarizmusban a szocialista eszme egyetlen korlátozó erejét a felsőház adhatja Antal szerint. A magyar parlamentáris rendszernek ez a korabeli sajátos minősítése és konzervatív kritikája nemcsak azért fontos, mert a Szemle első számában jelent meg (s ezzel óhatatlanul is esetleg szellemi azonosulást tükrözhet), hanem azon kritikai észrevétel folytán is, miszerint „a politikai kapíllaritás törvényszerűségének útját nem volna szabad eltorlaszolni a fiatal generációk elől".3 2 S mintegy ez utóbbinak korrigálásaként — s annak alátámasztásaként, hogy a Szemle nem kívánja magát elkötelezni az egyoldalú vélemények mellett —, röviddel a kormányzati politikát ideálisként aposztrofáló Antal cikk után, Ereky István tollából a fasizmus és parlamentarizmus kérdésének lehetséges kapcsolatáról közöl cikket a folyóirat.33 Ereky az olasz fasizmust akként definiálja, hogy az „tulajdonképpen nem más, mint a szindikalizmusba oltott nacionalizmus".3 4 Ereky azonban azt is világosan felismeri, hogy az olasz fasizmus a nacionalista tendenciákon túlmenően antiliberális és antidemokrata vonásokat is hordoz, s hogy az erős diktatórikus és bürokratikus hatalommal felruházott kormánynak tartósan sikerült a törvényhozó hatalmat maga alá gyűrnie. A liberális elvekre épített parlament működési zavarait szerinte a fasizmus úgy kívánta „korrigálni", hogy megszüntette a pártoknak azt a lehetőségét, hogy a kormányzati hatalmat parlamentáris keretek között ellensúlyozzák. A cikk kísérletet tesz továbbá arra, hogy a bethleni kormányzati forma és a Mussolini-féle rendszer eszmei ideológiai rokonságán túlmenően azokat a jegyeket is megfogalmazza, amelyek a két kormányzati forma eltérő vonásait tükrözik. Ereky szerint a magyar törvényhozás a felsőház visszaállításával kihasználta a kétkamarás rendszer előnyeiből származó lehetőségeket, s ezáltal az olasz formától mégiscsak elütő demokratikusabb szisztémát alkotott. A szerző végső következtetésében arra a
