Századok – 1993

Közlemények - Szőke Domonkos: Konzervativizmus és liberalizmus válaszútján. Bethlen István és a Magyar Szemle kapcsolatának történetéhez V–VI/738

740 SZÓKÉ DOMONKOS gását mások útján is propagáltathatja. Szekfű viszont a Szemlét sokkal nyitottabb fórumnak tekintette, olyan szellemi műhelynek, amelyben az ellentétes vélemények ütköztetésére is alkalom kínálkozik. Szekfű, a szerkesztő, elsődlegesen a szellemi erővonalak állapotának, ill. változásainak feltérképezését kívánta elérni, továbbá a humán értelmiség megnyerésének szándéka vezette, szorosan ötvözve az általa legégetőbbnek tartott azon probléma sokoldalú megvilágításával, amit egyszerűen középosztály-problémának nevezhetünk. A Magyar Szemlét így olyan vitaterepnek foghatjuk fel, melynek lapjain a kísérletező magyar reformkonzervativizmus viszonylag magas intellektuális szinten megfogalmazott gondolatai nyíltan ütközhettek azzal a konszolidált ellenforradalmi kormányzati politikával, amelynek fő reprezentánsa Bethlen István volt. Az érintkezési lehetőséget nem annyira a nézetek azonossága biztosította, sokkal inkább annak közös vállalása, hogy a társadalmi és szociális síkon megvalósítandó reformoknak mindkettőjük szerint szerves, nem improvizált és nem forradalmi eszközökkel kell megvalósulniuk. Hogyan helyezhető el a Magyar Szemle abban a szellemi, ideológiai mezőnyben, melyet a bethleni politikai hivatalosan is az állami ideológiai szintjére emelt, s melyet a politikai közgondolkodás hangzatosan, de különbözőképpen értelmezett „keresztény-nemzeti" gondolatnak nevezett el? Ennek egyik integráló elemét kétséget kizáróan Trianon elvetése és egy sajátosan értelmezett nacionalista eszmekör alkotta. A Magyar Szemle a húszas és harmincas évek fordulóján támogatta a bethleni kormányzati politikát. Témaválasztásai, eszmei-politikai orientációi arra irányultak, hogy egy konzervatív tónusú reformprogramot munkáljon ki. Szekfű Gyula és a folyóirat a húszas évek végén úgy fordult a bethleni konzervatív reformpolitika felé, hogy a nagybirtokos-nagytőkés érdekeket képviselő kormányzati politikát olyan halaszthatatlan társadalmi és szociális reformok meghozatalára késztesse, hogy azok a jobb- és baloldaltól egyaránt elkülönülő, cselekvőképes, területi revíziót és társadalmi megnyugvást hozó közmegegyezést eredményezzenek. Ugyanakkor az is nyilvánvaló, hogy ez a „társadalmi kiegyenlítés" más jelentett Bethlen István részéről és mást Szekfű és a Szemle szemszögéből. A Bethlen-Szekfű együttműködés alapját képező konzervativizmus jelentékenyen eltérő tartalmi töltést kapott a politika és a szellem oldaláról. Szekfűnél, a szerkesztőnél, a „méltányos egyenlőség"8

és a társadalmi közmegegyezés megteremtéséhez a konzervativizmus megtartó és tradícióőrző funkciója dominált. Bethlen esetében viszont a konzervativizmusnak, s főleg az 1918/19-es forradalmakat követő időszakban a nagybirtokos-nagytőkés osztályszövetség hatalmi restaurációjának a megváltozott kül- és belpolitikai szituációból szükségképpen következő taktikai oldalai bontakoztak ki.9 A bethleni politikai elképzelések konzervatív töltését elsősorban az adta, hogy Bethlen a nagybirtok és a vele szövetséges nagytőkés elemek uralmi érdekszövetségét úgy értelmezte, mintha az a politikai hatalom kizárólagos letéteményese lenne, de ugyanakkor nem mondott le arról sem, hogy ezen osztályszövetség társadalmi, politikai alapjainak kiszélesítését is a politika elodázhatatlan feladatává tegye. A konszolidációs politika elsődleges feladatának tehát nyilvánvalóan azt tekinthette, hogy a konzervatív elvek alkalmazásával a nagybirtokos-nagytőkés érdekszövetség további fenntartása mellett a középbirtokosok és a középrétegek politikai megnyerésével a hatalom alapjait kitágítsa. Ugyanakkor a középrétegek