Századok – 1993

Közlemények - Barta Róbert: A brit Konzervatyv Párt az 1920-as években V–VI/706

720 BARTA RÓBERT vezetői a „könnyű visszavonulást" választhassák, így beszédeiben sohasem érintette, hogy ők személy szerint a felelősek. 1926. május 8-án mondta el a „Man of Peace" című híressé vált rádióbeszédét, melyben mintegy összefoglalt a kormány álláspontját. Kifejtette, hogy nem lehet szó tárgyalásokról a T. U. C. vezetőivel, amíg véget nem ér a sztrájk és a kormány elfogadja a szénbányászat problémáinak vizsgálatára kiküldött különbizottság (Royal Comission — ez a bizottság még a sztrájk előtt elkészítette jelentését, s e körül a jelentés körül robbantak ki az ellentétek) beszámolóját, ha a bányászok is így tesznek. A továbbiakban általános megértésre és megnyugvásra szólított fel mindenkit, s a beszéd nemcsak a kormányhoz lojális társadalmi rétegekben, hanem a sztrájkoló bányászok körében is pozitív visszhangra talált.48 A T. U. C. vezetői a beszéd után felismerték, hogy ezek után semmi esély a gyors győzelemre, s ráadásul a lakosság elégedetlenségét sem tudták kihasználni, hiszen a közellátás viszonylag zavartalanul működött. Az viszont nyilvánvalóvá vált előttük, hogy hosszú távon nem képesek fenntartani a sztrájkhangulatot, így nem maradt más kiút, mint a tisztes kapituláció. Május harmadik hetében csak annyiban egyeztek meg a kormány képviselőivel, hogy továbbra is közösen keresik a megoldást a szénbányászok gondjaira, valójában azonban az iparággal kapcsolatos összes manőverezési lehetőség a kormány kezében maradt. A sztrájkolók nem értek el semmit, az Altalános Sztrájk csendesen elhalt, s beköszöntött a konzervatív kormányzat „nyugalmi időszaka", amit 1929-ig a viszonylag zavartalan belpolitikai élet jelzett. Az 1929-ben kezdődő világgazdasági krízis alapjaiban rázta meg a brit belpolitikai és gazdasági életet. Az 1929. május 30-án megtartott általános választásokon ugyan a konzervatívok szerezték a legtöbb szavazatot, de a liberális szavazatok segítségével mégis Ramsay MacDonald alakíthatott munkáspárti-liberális kormányt, immár másodszor 1924 óta. Kormányától mindenki, persze elsősorban a munkásság, azt várta, hogy megfékezi az évről évre növekvő munkanélküliséget, enyhíti a szociális feszültségeket, más szóval mindent megtesz a gazdasági krízishelyzet gyors megoldása érdekében. Azonban már az év végére kiderült, hogy a MacDonald kormány képtelen megbirkózni a nehézségekkel, s ez önmagában is újabb válsághelyzetet teremtett. Ezzel párhuzamosan, az év végére a Konzervatív Párton belül is kiéleződtek az ellentétek. Ez egyrészt a választási eredményekből fakadt, másrészt a védővámpolitika hívei és ellenfelei újra mélyen megosztották a pártok. Az egész helyzet kísértetiesen hasonlított a párt 1906-tól 1914-ig tartó belső válságához.49

A domíniumok önállósodási törekvései is felerősödtek, s a konzervatív politika érezhető irányváltást hajtott végre, felismerve Nagy-Britannia világpolitika szerepének gyengülését, egyre inkább a belpolitika felé fordult. Ráadásul 1930 elején a pártvezetést, személy szerint Baldwint komoly támadások érték Beaverbrook és Rothermere részéről, akik ekkor a birodalmi egység és nagyság harcos védelmezőiként és a védővámpolitika híveiként tűntek fel (Imperial Defence League), de mindenki tudta, hogy a pártvezetés elleni támadásról van szó. A védővámpolitika híveinek és ellenzőinek küzdelme 1903-ig nyúlik vissza, amikor Joseph Chamberlain felvetette egy — az egész birodalmat átfogó — egységes belső piac létrehozását, amely befelé a vámpolitika enyhítését és preferenciákon alapuló kereskedelempolitikát, kifelé pedig magas importvámokat jelentett. Megva-