Századok – 1993

Közlemények - Barta Róbert: A brit Konzervatyv Párt az 1920-as években V–VI/706

718 BARTA RÓBERT érzékelve azt, hogy pártja még nem készült fel az új viszonyokra, továbbá azt is, hogy a tagság teljes önbizalomhiányban szenved (hiszen több mint tíz éve nem nyertek választásokat), úgy határozott, hogy az 1918 decemberében esedékes választásokon a párt a liberálisokkal együtt közös koalíciós jelölteket állít. Ez volt az ún. Coupon Election, amely a konzervatívok és a liberálisok nagy győzelmét hozta és lehetővé tette Lloyd George második koalíciós kormányának felállítását. A „coupon" egy levél volt, amelyet minden koalíciós (liberális-konzervatív) jelöltnek elküldtek, s amelyben Lloyd George és Bonar Law hevesen bírálta Asquith független liberálisait. Aki üyen „coupont" kapott, az számított igazán koalíciós jelöltnek. A koalíció létjogosultságát mindkét politikus hasonlóan indokolta; elkerülni egy szocialista (munkáspárti) kormány hatalomra kerülését, stabil vezetést létrehozni, továbbá újjáépíteni a gazdasági életet.4

1

Az ideálisnak indult viszonyt azonban nagyon hamar súlyos ellentétek terhelték meg. Először is a Konzervatív Párton belül mindvégig létezett egy olyan, nagy befolyással bíró csoport, amely ezt a koalíciót csak átmeneti megoldásnak tekintette és élésen szemben állt Lloyd George politikájával. Lord Henry Bentinck (a szociális reformok parlamenti szakértője), Sámuel Hoare (befolyásos konzervatív „háttérpolitikus" /back-bencher/), Lord Salisbury (az egyik legnagyobb tekintélyű konzervatív felsőházi tag /peer/), Lord Robert Cecil, Neville Chamberlain és követőik úgy gondolták, hogy a pártnak csak addig van szüksége erre a koalícióra, amíg kellőképpen megerősödik, hogy önállóan is meg tudja szerezni a hatalmat. A koalíciót mindvégig ellenző konzervatív „kemény mag" (Conservative Diehards) 40-50 parlamenti képviselőt tömörített, s köztudott volt, hogy legfőbb sajtóorgánumuk a Morning Post.42 Ez a csoport a kormányt elsősorban túlköltekezéssel, a birodalom biztonságának aláásásával (Írország és a kolóniák belső önkormányzatának terve) vádolta, de vádként szerepelt a Szovjet-Oroszországgal fenntartott kapcsolat és a szakszervezetek állítólagos támogatása is. Ez a társaság leginkább az ír és a birodalmi kérdésekben elfoglalt álláspontjában különbözött a Konzervatív Párt többi részétől. További súlyos ellentétet gerjesztett a Konzervatív Párt sorain belül az, hogy Bonar Law 1921 márciusában, betegsége miatt visszavonult és Austen Chamberlain lett a párt vezetője, ami a régi és az új vezér híveire osztotta a pártot. Bonar Law hívei egyre inkább távolodtak a koalíció eszméjétől, s ezt az is meggyorsította, hogy 1921 decemberében megszületett a megegyezés az ír kérdésben (Irish Treaty), amely a Konzervatív Párt nagy részére sokkolóan hatott, hiszen ez gyakorlatilag az ír Szabadállam megalakulását jelentette. Néhány konzervatív képviselő ezt már egyenesen a Birodalom végső széthullásának első jeleként értékelte. Ehhez járult még a kormány néhány külpolitikai baklövése, úgymint a Nagy-Britannia számára semmi eredményt nem hozó genovai konferencia, vagy az ún. Chanakincidens, ami miatt a brit kormány majdnem háborúba keveredett Törökországgal (a Dardanellák kapcsán), ráadásul az egész ügyről elképesztően rosszul és ellentmondásosan tájékoztatták a brit közvéleményt.43 Mindezek után, 1922 szeptemberében Stanley Baldwin (aki ekkor a Kereskedelmi Tanács elnöke volt /President of the Board of Trade/) és követői cselekvésre szánták el magukat a koalíció felbomlasztására és Lloyd George ellen. Első lépésként néhány prominens konzervatív politikus kinyilvánította, hogy a Chanak-krízis miatt el kívánják hagyni a koalíciót (Stanley Baldwin, Lord Birkenhead, Robert Ног-