Századok – 1993
Közlemények - Barta Róbert: A brit Konzervatyv Párt az 1920-as években V–VI/706
A BRIT KONZERVATÍV PÁRT AZ 1920-AS ÉVEKBEN 713 A 19. században a brit Konzervatív Párt kétségkívül a földbirtokkal rendelkezők és az anglikán egyházhoz tartozók pártja volt. Disraeli után a párt gyakorlatilag a Cecil család „magántulajdonává" vált, a pártvezetésben az elitiskolákból érkezett nagybirtokos arisztokrácia játszott döntő szerepet.22 A század végén a brit nagybirtokos arisztokrácia több mint 90%-a tartozott a politikai elithez, s közülük nagyon sok család hat-hét generáción keresztül képviseltette magát a parlamentben.23 A konzervatívok 1906-os nagy veresége után a pártnak az arisztokráciához való viszonyulása is megváltozott. Ez leginkább a vezetőváltásban követhető nyomon. Ekkor került előtérbe Bonar Law, aki skót-ír származásával, nonkomformista, vállalkozói családi háttérrel nem a hagyományos vezetői típust képviselte. Ráadásul legfőbb patrónusa az a Lord Beaverbrook volt, aki kanadai születésű sajtóvállalkozóként szintén nem a szokványos karriert futotta be. Nem beszélve később Stanley Baldwin-ról, akinek szociális helyzete Sir Robert Peel-éhez volt hasonló, vagyis nem mondhatjuk el róla, hogy a leggazdagabbak közé tartozott. Továbbá az a tény, hogy Bonar Law megválasztásakor ellenfele Lord Curzon volt (a .régi" arisztokrácia képviselője), jelzi, hogy a pártnak ekkor már új típusú vezetőkre lt szüksége. 1914-re a Képviselőházban már csak 57 olyan képviselő ült, aki a régi nagybirtokos arisztokráciához tartozott, és számuk 1919-re 17-re csökkent.2 4 Az egyik legfontosabb változás tehát a 19. századhoz képest, a „nagy politikai családok" hanyatlása, más szóval az örökletes, nagybirtokos arisztokráciának a politikai életből való nagymértékű kiszorulása. A középosztály „benyomulása" a politikai életbe ezt a folyamatot csak részben magyarázza, legalább olyan fontos volt az is, hogy a 19. század második felében fokozatosan kihalt a régi politikusi gárda (ennek első jele Palmerston halála volt 1895-ben) és az új elit (a középosztályból jövő politikusok) első lépésben a „kevésbé fontos" kormányzati pozíciókat foglalták el (Presidency of the Board of Trade, Chancellorship of the Duchy of Lancaster, The Poor Law Board, Local Government Board, stb.). Továbbá a nagy földbirtokok eladása a hagyományos arisztokrácia anyagi gyengülését vonta maga után, ami hatott a politikai életben betöltött szerepükre is.25 A nagy változást az 1918-as választások hozták („Coupon Election"), amikor több tucat olyan konzervatív képviselőjelölt jutott mandátumhoz, akik a Westminsterben eddig legfeljebb csak látogatóban jártak. J.C.C. Davidson, kissé gúnyosan, így ír ezekről az új politikusokról: „... És most valamit a képviselőkről. Az első dolog, amin a Képviselőházba belépve megdöbbentem, az a „keményfejű fickók" nagy száma volt, akik nagyrészt a Konzervatív Párt padsoraiban foglaltak helyet (ami talán az 1918-as választásoknak köszönhető). A régi vágású vidéki gentlemen-ek és még a magasabb képzettségű férfiak is alig képviseltették magukat. Én a magam részéről nem hiszem, hogy ez jó dolog, és még az sem vigasztal, hogy remélhetőleg a következő parlament nem lesz tele ilyen »modern«, szerintem gátlástalan figurákkal, mint a jelenlegi."26 Ezen a helyen csak arra szorítkozunk, hogy a brit Konzervatív Párt két világháború közti parlamenti képviselőinek társadalmi összetételét vizsgáljuk, mert a párt teljes tagságának ilyen irányú elemzése a párt központi levéltárának (Conservative Party Archive) teljes feldolgozását és több éves kutatómunkát jelent. A képviselőket
