Századok – 1993

Folyóiratszemle - A beavatkozás korlátai: hogyan nem döntötte meg az Egyesült Államok Sukarnót III–IV/592

592 FOLYÓ IRATSZEMLE 592 vizsgálat kapcsán az albizottságnak sikerült megkapnia az FBI-tól a környék összes militáns szervezetének nevét, sőt egyes emberek adatait is. A nagy, igazi csata az Igazságügyminisztérium és az FBI között zajlott. Az előbbi intézmény munkatársai azt hitték, ha csökken a szegénység, csökken az erőszak. Az FBI pedig úgy vélte, hogy a megoldást az hozza, ha az olyan jogászok, mint Ramsey Clark vagy Earl Warren nem avatkoznak bele a dolgokba. A két nézet konszenzusa 1968-ra kialakult, amikor is elfogadták az „Omnibus Crime Act" és a „Safe Street Act" elnevezésű törvényeket, az FBI pedig újabb, nagy mennyiségű pénzjuttatásokban részesült. Johnson elnök sohasem vette észre, hogy Hoover nem neki dolgozik, hogy csak megnehezíti helyzetét, akadályozza szociálpolitikáját, viszont megnöveli Nixon esélyeit. Hoover zendülések alatti manőverei bizonyítják azt, hogy milyen okos politikus volt, hogy ismerte a hatalmat és a közvéleményt. Nemcsak Johnson, hanem az elnök politikai ellenfeleinek kegyeibe is be tudott férkőzni. Johnson azt hitte, hogy Hoover révén megbirkózik a zendülések ügyével, de neki sem sikerült ellenőrizni az FBI irányítóját, mint ahogy Franklin D. Roosevelt óta egyetlen elődjének sem. The Journal of American History, Vol. 75. No. 1. June 1988. pp. 91-114. В. В. A BEAVATKOZÁS KORLÁTAI: HOGYAN NEM DÖNTÖTTE MEG AZ EGYESÜLT ÁLLAMOK SUKARNÓT Az Egyesült Államok külpolitikájának alakításában mindig nagy és központi szerepet játszott a Központi Hírszerző Ügynökség, a CLA. Azt természetesen nem lehet tudni, valójában mekkora is ez a szerep, hiszen a „Cég" az esetek döntő többségében titokban tartotta akcióit. Éppen emiatt a közvélemény — az amerikai és a nemzetközi is — gyakran már ott is a CIA kezét látja, ahol az meg sem mozdult. H. W. Brands, a Texas A&M University oktatója arra keresi a választ, hogy mennyire volt részese a CIA, illetve az amerikai kormány Sukarno indonéz elnök 1965-ös megbuktatásának. Ha figyelembe vesszük, hogy az államcsíny során eltávolították a középbalos, el nem kötelezett politikát folytató Sukarnót, s helyére a szélsőjobboldali, kommunisták százezreit legyilkoltató Suhartó tábornok került, a CLA részvétele legalábbis erősen valószínűnek látszik. A szerző azonban ezt megkérdőjelezi. A Lyndon Baines Johnson Könyvtárból a Watergate-botrány után előkerült anyagok alapján arra a következtetésre jut, hogy az államcsíny híre a CIA-t is meglepetésszerűen érte. Három érvet is felsorakoztat: a Disznó-öbölbeli fiaskó után Kennedy átszervezte az ügynökség munkáját, rövidebb pórázra fogva azt; a sorsdöntő időszakban a CIA igazgatója egy meglehetősen középszerű ember, William F. Rabom volt; végül pedig a puccs során a CIA-nak nem voltak pontos információi Suhartóról, ami elképzelhetetlen lett volna, ha ők állnak a háta mögött. Mindez természetesen nem jelenti azt, hogy az ÜSA nem próbált volna beavatkozni az indonéz belügyekbe; mégsem rajta múlott, hogy az események számukra kedvező fordulatot vettek. Az 1960-as évek közepén Indonézia stratégiai jelentőségű volt az Egyesült Államok számára. A szigetcsoport összeköti az Indiai- és a Csendesóceánt, fontos Vietnám és a Fülöp-szigeteken lévő támaszpontok miatt is. így hát érthető, hogy a washingtoni politikusoknak nem kis fejfájást okozott Sukarno, aki az el nem kötelezettek mozgalmának volt egyik meghatározó alakja. Sukarno a világháború után a hollandok ellen folytatott felszabadító háborúnak volt a vezetője, s az ország stabilitása is jórészt az ó karizmatikus egyéniségétől függött. Az 1950-es években nem egy puccskísérlet irányult ellene, de mindegyiket sikeresen kivédte. Amikor Johnson 1963-ban az USA elnöke lett, Indonézia felett ismét felhők gyülekeztek. Sukarno egyre inkább balra tolódott, lépéseket tett Kína felé, valamint a brit imperializmus elleni harc címén politikai és gerillakampán t indított Malaysia ellen, fenyegetve ezáltal a tér íg status quo-ját. Ebben a helyzetben nem volt könnyű megoldás Johnson számára. Ha megtagadja a segélyeket, még inkább elidegeníti és a már amúgy is erős kommunisták felé taszítja Sukarnót, a további támogatás pedig a Kongresszus ellenállásába ütközött. Az elnök a középutat választotta: ha csökkentett mértékben is, de tovább folyósították a segélyeket s bizonyos katonai programokat is szerveztek a hadsereg tisztjeinek. Az amerikai politikacsinálók között kétféle vélemény alakult ki Indonéziát illetően. Az egyik az együttélés jelszavát hirdette, s arra törekedett, hogy egyfajta modus vivendit alakítson ki Sukarnóval, így hangolva őt barátságra az USA-val. Ezt a felfogást képviselte Howard Jones, a jakartai amerikai nagykövet is. A másik irányzat képviselői — elsősorban a Külügyminisztérium vezető diplomatái — a konfrontáció hívei voltak. Ók attól féltek, hogy ha nem adnak kemény választ Sukarno Amerika-ellenes kirohanásaira, csökkenhet a térségben az USA tekintélye, másrészt a vietnámi konfliktus elmélyülésével egyre kevésbé tudták tolerálni a baloldaliság bármilyen megnyilvánulását Ázsia egyéb részein.