Századok – 1993

Folyóiratszemle - A beavatkozás korlátai: hogyan nem döntötte meg az Egyesült Államok Sukarnót III–IV/592

FOLYÓ IRATSZEMLE 593 Mindkét tábor helyzetmegítélését zavarta, hogy nem tudtak tisztába jönni az indonéz elnök személyiségével és politikai céljaival. Sukarno ügyesen egyensúlyozott hatalma két fő támasza: az Indonéz Kommunista Párt (PKI) és a hadsereg között. Mindkettőt igyekezett kihasználni a másik ellen, miközben kölcsönös érdekeken alapuló kapcsolatot tartott fenn velük. 1964 elején a Johnson-adminisztráció külpolitikáját is kettősség jellemezte. Egyrészt tovább folyósította a segélyeket, olyan mennyiségben, mely elég alacsony volt ahhoz, hogy biztosítson némi befolyást Indonéziában. Ezzel egyidőben fokozták az együttműködést a hadsereggel, hogy, mint Washingtonban mondták, tudják, hogy vannak ideát barátaik, mikor elérkezik a kommunistákkal való leszámolás ideje. Ennek keretében Jones nagykövet kétszer is felkereste Nasution vezérkari főnököt, de az óvatosan elkerülte, hogy bármit is mondjon egy esetleges katonai hatalomátvételről. Azt azonban világossá tette, hogy a hadsereg keményen fellépne egy kommunista puccs ellen. A belpolitikai helyzet is nehezítette Johnson dolgát. A Kongresszus 1964 márciusában majd augusztusában csökkentette az Indonéziának nyújtható segély összegét. Ezzel szinte teljes egészében megszűnt az USA befolyása az ázsiai országban. A választások közeledtével az elnöknek arra is gondolnia kellett, nehogy túl „puhának" mutatkozzék, és támadásnak tegye ki magát, másrészt ha keményvonalas politikát folytat, „elveszítheti" a stratégiai jelentőségű százmilliós országot. Eközben Washingtonban tovább nőttek az aggodalmak Sukarno politikáját illetően, hiszen egy augusztusi beszédében gyakorlatilag a kommunista országok közé sorolta Indonéziát. Mindenesetre, hogy a kapcsolatok ne szakadjanak meg végleg, a katonai együttműködést, ha csendesen is, de folytatták. 1965 elején a helyzet nem látszott letisztulni. Sukarno ugyan a kezében tartotta a PKI-t, de közben maga is még inkább balra tolódott, sőt Pekinghez is közeledett. A hadsereg vezetőit ugyan aggasztotta mindez, sőt a kommunistákkal készen voltak leszámolni, de Sukarno ellenében nem voltak hajlandók cselekedm. A washingtoni külügyminisztériumban közben egyre kevésbé voltak megelégedve a nyugdíjazás előtt álló Jones nagykövettel és az általa követett, kiegyezést kereső politikával. Mintegy utolsó kísérletként a normális kapcsolatok helyreállítására, Johnson Jakartába küldött egy veterán diplomatát, Sukarno személyes ismerősét, Ellsworth Bunkert. Bunker kéthetes békéltető missziója azonban eredmény nélkül ért véget. Az indonéz elnök továbbra is a konfrontáció útját járta; hallgatólagosan eltűrte, hogy különböző amerikai érdekeltségeket támadjanak, tevékenységüket zavarják. Az amerikai diplomata javaslata az volt, hogy csökkentsék a misszió létszámát, ezzel figyelmeztetve Indonéziát, hogy sor kerülhet a kapcsolatok megszakítására, másrészt az amerikaiak nem lennének útban, ha a hadsereg leszámolásra készülne a kommunistákkal. Mivel az ajánlatot a Külügyminisztérium is támogatta, Johnson elfogadta, s 1965 nyarán a mélypontra zuhantak az amerikai-indonéz kapcsolatok. Ajakartai nagykövetség személyzetét néhány százról pár tucatra csökkentették. A hadsereg vezetőivel igyekeztek fenntartani az érintkezést, de ez az Amerika-ellenes légkörben egyre nehezebb lett. A szeptember feszült várakozásban múlt el. Jakartába új nagykövet érkezett a keményvonalas Marshall Green személyében. Sukarno megbetegedett, s a legkülönfélébb híresztelések kaptak szárnyra várható haláláról, illetve felgyógyulásáról. Nap mint nap érkeztek — a legtöbb esetben megbízhatatlan — jelentések tervezett puccsokról. Amikor aztán 1965. október l-jén szokatlan katonai mozgást tapasztaltak a fővárosban, nem tudták mire vélni a dolgot Pár óráig az amerikaiak abban a hitben voltak, hogy Sukarno képtelenné vált ellátni elnöki hivatalát, azért a felfordulás. Később derült csak ki, hogy fiatal tisztek egy csoportja megpróbálta kiirtani a tábornoki kart, s bár hat generálist megöltek, a hadsereg Suharto tábornok vezetése alatt visszavágott Mivel több ilyen nevű parancsnok is volt, először tévesen azonosították az eUenpuccs vezetőjét, de akkor sem lettek sokkal okosabbak, amikor tisztázták a félreértést. Még a CIA is csak annyit tudott róla, hogy „antikommunistának tekinthető". Arra azonban elég hamar rájöttek, hogy a szituáció az Egyesült Államok szempontjából rendkívül kedvezően alakul. Mikor megtudták, hogy vidéken valóságos vadászat indult meg a PKI emberei ellen, már csak attól féltek, hogy a hadsereg nem aknázza ki teljesen a kínálkozó lehetőséget. Mindazonáltal a nyílt katonai támogatást elvetették, egyrészt mert ez ellenük fordíthatta volna a lakosságot, másrészt az indonéz katonák is értették a dolgukat. A helyzetet tovább bonyolította, hogy Sukarnót nem mozdították el az elnöki székből, s az USA semmiképpen nem akarta annak a látszatát kelteni, hogy támogatta az ellene irányuló akciót. Eleinte a tábornokok is óvatosak voltak, de mikor megnőtt az önbizalmuk, valósággal követelni kezdték az amerikai segítséget. Végül is kaptak némi titkos támogatást pár darab walkie-talkie képében. A puccs utáni néhány hónapban a kommunisták elleni irtóhadjárat gőzerővel folyt, az amerikaiak legnagyobb megelégedésére. 1966 januárjában a CIA azt jelenthette, hogy Sukarno uralmának korszaka véget ért, s a hadsereg gyakorlatilag megsemmisítette a PKI-t.