Századok – 1993

Folyóiratszemle - O’Reilly; Kenneth: Az FBI és a zavargásokkal kapcsolatos politikája 1964–1968 III–IV/590

FOLYÓ IRATSZEMLE 591 fesszora —, a Fehér Ház egyik legtehetségesebb lakója pedig vesztett. Johnson, amikor a zavargások miatt az FBI-hoz fordult, nem azért tette, mert annyira megbízott az intézményben, hanem azért, mert hitt abban, hogy ellenőrizheti az FBI tevékenységét. Elképzelése nem is válhatott valóra, hiszen a Johnson-Hoover viszony ebben az ügyben furcsa, egyenlőtlen volt és cseppet sem őszinte. Kölcsönösen ki- és felhasználták egymást. Az elnök — mondja O'Reilly — felhasználta az FBI irányítóját, hogy meg tudjon birkózni a zavargások által a palackból kiszabadult politikai kérdésekkel, Hoover pedig az ügyet kihasználta az FBI tevékenységi körének kiszélesítésére. A zavargások, amelyek azután kezdődtek, hogy 1964. július 18-án egy szolgálaton kívüli rendőrtiszt New Yorkban lelőtt egy 15 éves néger fiút, mindenkit váratlanul értek. Az indulatok elszabadultak, előbb Brooklynban, később Rochesterben, aztán New Jersey-ben, Ulinois-ban és Pennsylvaniában. Johnson számára az ügyben a legnagyobb belpolitikai veszélyt Barry Goldwater, republikánus elnökjelölt fellépése jelentette, aki LBJ liberális szociális reformjait tette a helyzetért felelőssé. Goldwater és hívei azt hangoztatták, hogy a négerek — a szociálpolitika hibájából mindenhez hozzájutnak munka nélkül: ezért ítéltetik pusztulásra a munkaerkölcs, ennek eredménye az, hogy semmibe veszik a törvényeket. A republikánus támadások veszélyeztették Johnson sikerét a közelgő, novemberi választásokon. Ezért Johnson felkért egy közismert republikánust, ám Goldwater-ellenes politikust, Thomas E. Dewey-t, hogy működjön közre az FBI zavargásokkal kapcsolatos jelentéseinek végső formába öntésénél. Az elnök azt várta tőle, hogy mérséklőleg hat majd Hoover-re, hogy a jelentéseket megszabadítja az igazgató heves antikommunista retorikájától. I Ioover nagy önmérsékletről tett tanúságot, mert pontosan fel tudta mérni játékterét és a behatárolt cselekvési területet. A közös jelentés szeptember végén került nyilvánosságra. A tanulmány társadalmi és gazdasági kérdéseket emelt ki, a polgárjogi mozgalmakat nem rángatta bele az ügybe, a megmozdulások fő okaként a szegénységet és a diszkriminációt jelölte meg. A jelentésből egyértelműen kiderült, hogy semmiféle szervezkedésről nincs szó, sem pedig faji megmozdulásokról. Johnson megkapta azt, amit Hoovertől és Dewey-tól várt. A jelentést nem politikaformálásra kívánta felhasználni, hanem kizárólag terápiás célokból. Hoover elérte, amit akart: az elnök azt hallotta, amit szeretett volna, és közben sikerült neki az FBI tevékenységi körét bővíteni. Noha az FBI számolt a megmozdulások folytatódásával, 1965 augusztusában nem volt egyetlen speciális kiképzett rendőre sem jelen, amikor Los Angelesben a Watts gettóban kitört a zendülés. Ez az esemény befolyásolta a megmozdulásokkal kapcsolatos elnöki koncepciót. 1964-ben Johnson még csak azt akarta, hogy az FBI azt ellenőrizze, hogy mit csinálnak a radikális elemek, azt akarta hangsúlyozni, hogy a fekete kultúrát a gazdasági egyenlőtlenség sokkal jobban sújtja, mint ahogy azt a forradalmi retorika belesulykolja a feketékbe. Mégis az elnök újra az FBI-hoz fordult, de ezúttal nem amatőr szociológiai kutatásaikra volt kíváncsi, hanem tényleges tevékenységükre. Az FBI nem korlátozta nyomozati tevékenységét. Johnson mindig kér FBI jelentést, ha olyan vidékre látogatott, ahol valószínűsíthető volt a „néger agitáció". 1966 nyarán az FBI már kéthetente jelentéseket adott ki a várható néger megmozdulásokról, minden olyan szervezetről, amely beleavatkozhatott a helyi faji kérdésekbe, a Ku Klux Klántól a polgárjogi szervezetekig. Az FBI jelentések 1966-ban és 1967-ben egyre jobban hangoztatták a polgárjogi mozgalmak felelősségét az egyre hevesebb zavargásokban, elárasztották a Fehér Házat radikálisokról és mérsékeltekről írott jelentéseikkel. 1967 nyarán már az elnök külpolitikai tanácsadója, Walt W. Rostow próbált bizonyítékokat szerezni arra nézve, hogy külső hatásra formálódnak az amerikai belpolitika eseményei. De sem az FBI, sem a CIA nem volt képes semmi ilyesmit bizonyítani. A megnövekedett terhekre hivatkozva viszont Hoover elérte, hogy megnöveljék az FBI költségvetését. Életre hívták a Kemer-bizottságot, amelyben olyan jelentős személyiségek vettek részt, mint Otto Kerner, illinois-i kormányzó és New York polgármestere, John Lindsay, hogy megvizsgálják, mi válthatja ki a zendüléseket és, hogy ajánlásokat tegyenek, hogy a jövőben hogyan lehet megakadályozni az ilyen megmozdulásokat. A bizottság zárójelentése 1968 februárjában készült el és legnagyobb teret ismét csak a társadalmi kérdéseknek szentelte. Leszögezte, többek között, hogy az amerikai társadalom két egyenlőtlen részre szakad; egy feketére és egy fehérre. Gyógymódként gyökeres foglalkoztatáspolitikai, oktatási, lakásügyi, jóléti reformokat sürgetett. A Johnson-kormány költségvetési okokra hivatkozva elvetette ezeket a javaslatokat. Ám egyet, amely csak a függelékben szerepelt, megfogadott. Mégpedig azt, amelyik azt szorgalmazta, hogy a helyi rendőrségek alakítsanak „hírszerző csoportokat". Ennek az lett az eredménye, hogy a helyi apparátusok egyre jobban felduzzadtak, egyre ellenőrizhetetlenebbé váltak. A McClellan albizottság, ugyanaz az albizottság, amelyben valaha Joseph R. McCarthy szenátor elnökölt és tartott meghallgatásokat a megmozdulások ügyében. Egy 1967 szeptemberi Kentucky-beli