Századok – 1993

Folyóiratszemle - O’Reilly; Kenneth: Az FBI és a zavargásokkal kapcsolatos politikája 1964–1968 III–IV/590

590 FOLYÓ IRATSZEMLE 590 konfliktus Szaúd-Arábiára is kiterjedjen és akadályozhatja meg, hogy megromoljon az USA és Egyiptom viszonya. Ennek az elképzelésnek számos ellenzője támadt. A jordániai uralkodó minden lehető fórumon tiltakozott a tervezett amerikai lépés ellen. Az izraeli kormány úgy vélte, hogy a Sallal kormány elismeréséért cserében egy Izraelnek kedvező lépést lehetne elvámi Egyiptomtól. A legnehezebb diónak, természetesen, Szaúd-Arábia bizonyult; az uralkodó határozottan kijelentette, hogy nem hajlandó ilyen tervben együttműködni Amerikával. Macmillan angol miniszterelnök is óvta Kennedyt egy olyan elhamarkodott lépéstől, mint a Sallal rezsim elismerése. A Kennedy adminisztrációnak szembe kellett nézni azzal, hogy kit választ: a régi szövetségeseket, Rijádot és Londont, vagy jövendő barátait Kairóban. 1962. december 12-én az Egyesült Államok elismerte a Jemeni Arab Köztársaságot. Kennedy elnök döntését három tényező motiválhatta: 1) azt remélte, hogy így javulhatnak esélyei egy szélesebb körű közelkeleti rendezésre, 2) félt attól, hogy erősödhet a szovjet befolyás a térségben, hiszen Moszkva máris elismerte az új jemeni kormányt, 3) ebben a döntésben egyetértésre jutott a külügyminisztérium és a Nemzetbiztonsági Tanács. Ezzel a lépéssel nem lehetett megoldani a jemeni válságot, viszont Amerika viszonya megromlott először Szaúd-Arábiával, azután Egyiptommal. 1963 nyarán az ARAMCO, egy amerikai tulajdonban lévő olajkonzorcium helyzetét szinte lehetetlenné tették Szaúd-Arábiában — noha az ügynek látszólag semmi köze sem volt az USA jemeni döntéséhez. Nagy Britannia, Izrael és Jordánia is nyíltan bírálta az amerikai lépést. Az egyre hevesebb kritikák nyomán Kennedy megkezdte korábbi döntése felülvizsgálatát. Azon, hogy elismerte az új jemeni kormányt, az elnök nem akart változtatni, de nyomást akart gyakorolni Kairóra, hogy vonja ki csapatait. Rávette a szaúdi uralkodót, hogy szüntesse be a royalista jemeniek támogatását, így remélte elérni az egyiptomi csapatkivonást —, cserébe viszont katonai támogatást (8 db F-100-as bombázót és tanácsadókat) juttatott Rijádnak. Ezzel viszont felmerült annak lehetősége, hogy az Egyesült Államok közvetlenül is beleavatkozhat a jemeni kérdésbe. Ez az eshetőség jelentősen rontotta az amerikai-egyiptomi viszonyt. 1963 tavaszára megerősödött a Baath mozgalom az arab világban, majd a sikeres februári iraki Baath puccs után Nasszer látszott leginkább alkalmasnak az arab országok egyesítésére. Ezek a fejlemények még jobban elszigetelték a jordániai uralkodót, és aggasztották az izraeli politikusokat. Amikor a jordániai belső helyzet olyan nyugtalanítóvá vált, hogy Husszein király szükségállapotot vezetett be, Kennedy kinyilvánította, hogy az Egyesült Államoknak mennyire fontos Jordánia függetlensége és a 6. flottát a térségbe irányították. A királynak végül is sikerült a rendet külső segítség nélkül helyreállítani. De immár egyre nehezebbnek tűnt összeegyeztetni a nasszeri radikális nacionalizmust az amerikai célkitűzésekkel, mint Kennedy valaha is képzelte. Kennedy utolsó, Nasszernek írott levelében 1963 októberében már arról beszélt, hogy túl nagy ára volt az Egyiptommal való jó viszonynak, ráadásul Egyiptom nem teljesítette ígéretét, és még mindig nem vonult ki Jemenből. A levélnek gyakorlati következményei is lettek; a Kongresszus megszavazta azt a javaslatot, mely szerint olyan nemzet nem kaphat kedvezményes áron gabonát az USA-ból, amelyik agresszív katonai akciót hajt végre, vagy arra készül. Kennedy elnöksége során végül is nem tudta a radikális és a konzervatív arabok közötti konfliktust áthidalni. Az elnök egészen 1963 közepéig hitt abban, hogy az Egyesült Államok jó viszonyba kerülhet egy olyan radikális arab nacionalistával, mint amilyen Nasszer. Kennedy, a korszak több tehetséges, ifjú értelmiségi politikusával együtt csak lassan értette meg, hogy a nem kommunista, forradalmi nacionalizmus legalább annyi problémát okozhat az Egyesült Államoknak, mint az olyan szovjet-barát rendszerek, mind Kuba vagy Vietnám. Amikor Kennedy elindult Dallasba, korábbi, Egyiptommal kapcsolatos szándékai rég kudarcot vallottak. De ez a kudarc jelképezi az amerikai közel-keleti politika utolsó negyedszázadának összes kudarcát. Sem a gazdasági segítség, sem a személyes kapcsolatok nem tudták féken tartani a szaúdi és a jordán monarchiát fenyegető arab nacionalizmust. Ha Kennedynek nem sikerült jó viszonyt kialakítani NasszerTel, hogyan tudnának a ma amerikai politikusai olyan iszlám fundamentalistákkal, mint Khomeini vagy akár Kadhaffi, akkor, amikor Washington és Tel-Aviv között ilyen szoros a kapcsolat és az USA kőolajszükségletének egyötödét a Közel-Keletről importálja? The Journal of the American History, Vol. 75. No. 2. September 1988. pp. 501-527. B. B. KENNETH O'REILLY AZ FBI ÉS A ZAVARGÁSOKKAL KAPCSOLATOS POLITIKÁJA, 1964-1968 Lyndon В. Johnson az Egyesült Államok 36. elnöke és J. Edgar Hoover az FBI 6. igazgatója összecsapott az északi városokon átviharzó polgári engedetlenségi mozgalmak miatt. A párbajból Hoover került ki győztesen — állapítja meg Kenneth O'Reilly, az Anchorage-i University of Alaska pro-