Századok – 1993

Folyóiratszemle - Mcmahon; Robert J.: Az Egyesült Államok hidegháborús stratégiája Dél-Ázsiában: katonai elkötelezettség Pakisztánnal szemben 1947–1954 III–IV/586

FOLYÓ IRATSZEMLE 587 reditált katonai attasé figyelmeztetett az új ország stratégiai fontosságára: a szovjet határ és a Perzsa öböl közelségére. Pakisztán a maga részéről a kezdetektől fogva igyekezett földrajzi fekvésének kihasználhatóságával „kereskedni". Az új vezetők az ország geopolitikai kulcshelyzetét hangoztatva próbáltak gazdasági és katonai segítséget szerezni Amerikától. 1947 decemberében Malik Feroz Khan Noon az egyik legjelentősebb pakisztáni politikus kijelentette: „Az Egyesült Államoknak észre kell vennie: 1) Pakisztán nem egyesül újra Indiával, hanem önálló marad, 2) Pakisztán nem lesz kommunista, 3) ahogy Törökország a kommunizmus elleni nyugati védőbástya, úgy Pakisztán a keleti. Ezért az Egyesült Államok érdeke, hogy katonai és gazdasági támogatásban részesítse Pakisztánt és Törökországot." Hogy az amerikai diplomaták mégsem reagáltak megfelelően, annak egyszerű a magyarázata: Európára koncentráltak, valamint Kelet-Ázsiára és a Közel-Keletre. Ráadásul az fel sem merült bennük, hogy vagy Pakisztánt vagy Indiát támogassák. Ezért úgy vélték, hogy a kasmiri kérdés a régió stabilitásának „sine qua non"-ja. Amikor pedig a kínai kommunisták győzelme után hirtelen fontossá vált a térség, Indiára koncentráltak. Nehru amerikai látogatása azonban egyértelművé tette, hogy India nem adja fel el nem kötelezettségét. Amikor azonban a pakisztáni miniszterelnök, Liaquat Ah Khan tett 1950 elején látogatást Amerikában, ő nem titkolta, hogy hajlandó szorosabb kapcsolatokra, sőt Pakisztán nagyobb mennyiségű fegyvert is szeretne venni. Az amerikaiak természetesen tisztában voltak azzal, hogy a pakisztáni hajlandóság az amerikai tettek függvénye. Viszont a CLA és a külügyminisztérium tisztviselői tartottak a Pakisztánban megnyilvánuló fokozódó Amerika-ellenességtől, és attól, hogy ez a hangulat közelebb viheti az országot a Szovjetunióhoz. Ezért döntött úgy a Truman-kormány, hogy szerény katonai támogatást azért biztosít. A koreai háborút követően egy agresszívabb Szovjetuniótól, a törékeny közel-keleti helyzettől és a területre irányuló csökkenő angol támadástól tartva megkezdte korábbi politikája felülvizsgálatát. Úgy vélték, hogy a pakisztáni haderő szükség esetén hozzájárulhat a Közel-Kelet védelméhez. Ennek szellemében hangolta össze az Egyesült Államok és Nagy Britannia a térséggel kapcsolatos véleményét. Mind a két ország egyetértett abban, hogy Pakisztán döntő szerepet játszhat a térségben. De Indiát illető aggodalmaik is közösen voltak: tartottak attól, hogy Pakisztán stratégiai szerepének növekedése fokozná a pakisztáni-indiai ellentéteket, sőt ez a konfliktus még jobban ki is szélesedhet. Churchill új konzervatív kormánya éppen ezért nem volt hajlandó beleegyezni abba, hogy Pakisztánt is felvegyék a tervezett közel-keleti katonai parancsnokságba (Allied Middle East Command). Az amerikaiak azt hangoztatták, a közel-keleti helyzet olyan aggasztó, hogy semmilyen lehetőséget sem szabad elmulasztani, amivel Pakisztán erősíthető. Amerikát nem is annyira egy esetleges szovjet katonai támadás lehetősége izgatta, mint inkább a nyugati pozíciók gyengülése a térségben. 1952 júliusában magasrangú pakisztáni katonai küldöttség járt Amerikában katonai felszerelésekért. Ezt követően amerikai és angol külügyi szakértők megint áttekintették a kérdést, és ezúttal a Whitehall engedékenyebbnek bizonyult Ennek oka részint a fokozódó egyiptomi és iráni nacionalizmus volt, részint az átdolgozott katonai elképzelések. A felállítandó védelmi rendszer (Middle East Defense Organization) tagjai közös terveket dolgoztak volna ki és közös gyakorlatokon vettek volna csak részt Ugyanakkor az angolok ragaszkodtak ahhoz, hogy a pakisztániak a részvétért cserébe, mintegy jutalmul, további amerikai fegyverekhez ne juthassanak. 1952 végén azonban India egyre hevesebben tiltakozott a tervezet ellen. Nemcsak ez akadályozta az amerikai kormányt abban, hogy további fegyvereket szállítson Pakisztánnak, hanem belpolitikai okok is. Az 1952 novemberi republikánus győzelem megakadályozta Humant abban, hogy ilyen lépéseket tegyen. Eisenhowert és az új kormányt kezdettől fogva foglalkoztatta az, hogy hogyan őrizzék meg a Közel-Keleten a nyugati befolyást. 1953 nyarán Dulles külügyminiszter látogatást tett a térségben, Pakisztánban is, majd ezt követően újabb elképzelések kezdtek körvonalazódni. Egy sor felmerülő kérdésre (Mekkora támogatást nyújtson az USA? Milyen formában? Csak abban az esetben kapjon-e Pakisztán fegyvereket, ha csatlakozik a regionális szerződéshez? Milyen lesz az indiai reakció?) kellett választ keresni. Október 9-én arról tájékoztatták a washingtoni angol követet, hogy megszületett az amerikai döntés: Pakisztán rendkívüli katonai segítséget kap. Két héten belül a pakisztániak erről szóló híreket szivárogtattak ki a sajtóban. Vezető pakisztáni katonai és politikai körök úgy vélték, hogy így nyomást gyakorolhatnak az amerikai kormányra és hamarabb létrejöhet az üzlet. 1954 januárjában Eisenhower levélben igyekezett Nehrunak megmagyarázni, hogy Pakisztán támogatása kizárólag a kommunizmus elleni védekezést erősíti és nem irányul India ellen. Ennek ellenére a döntést követően India és az USA kapcsolata évekre megromlott. Május 19-én az USA és Pakisztán aláírta a kölcsönös segítségnyújtási egyezményt szeptemberben pedig Pakisztán a SEATO alapító tagja lett. Pakisztán ugyan tényleg képes volt nyomást gyakorolni az amerikai kormányra, de azt nem állíthatjuk — hangoztatja a szerző —, hogy befolyásolhatta volna az amerikai politikai formálását. Az Egyesült Államokat a Szovjetuniótól való