Századok – 1993

Folyóiratszemle - Vaughn; Stephen: A mozifilmgyártás etikai kódexe IIIKIV/581

FOLYÓ IRATSZEMLE 581 lenőrzéséért. A helyzet több vonatkozásában analóg volt az első világháború utánival, s a korábbi vita hátteret képzett az újhoz. Kultúrhistóriai szempontból a harci gáz által felvetett legfontosabb kérdés azonban továbbra is az, hogy a tudomány hozzájárul-e a háborúk végleges megszüntetéséhez, vagy éppen ellenkezőleg, még újabb és még pusztítóbb fegyvereket állít elő. The Journal of American History Vol. 77 No. 2, 1990. szeptember, pp. 476-498. S с h. A. STEPHEN VAUGHN A MOZIFILMGYÁRTÁS ETIKAI KÓDEXE A mozgóképről már megjelenése pillanatában lehetett tudni, hogy talán minden korábbi találmánynál nagyobb hatással lesz a társadalomra. A korábban csak városi színházlátogatók és olvasók előtt ismert gondolatokat hozzáférhetővé tette a legkisebb faluban is. Mivel nagy tömegekhez jutott el, befolyás tekintetében a film könnyedén legyőzte a társadalom hagyományos intézményeit: az egyházat, az iskolát, a családot. Az eddigi befolyásukat veszni érző csoportok számára a film fenyegetést jelentett. Már a némafilmek korában megindult a vita az új médium ellenőrzéséről, mely a hangosfilmek megjelenésével csak felerősödött. A szórakoztatóipar szabályozására irányuló törekvések csúcspontjakéntjelent meg 1930-ban a filmgyártás etikai kódexe (Motion Pictore Production Code). Stephen Vaughn, aki a University of Wiconsin-on tanítja a tömegkommunikáció történetét, ennek a kódexnek a létrejöttét kíséri figyelemmel cikkében. Éppen a tömegekre gyakorolt hatása miatt a mozgókép nemcsak lelkesedést, hanem aggodalmat is keltett. Sokan lélekromboló erőt láttak a film „elvarázsoló" hatásában, s ezek a kritikusok gyakran azokat az első- vagy másodgenerációs zsidókat tették felelőssé ezért, akik meghatározó szerepet játszottak a filmiparban. A különböző állampolgári és egyházi szervezetek, valamint a helyi hatóságok váltakozó sikerrel igyekeztek visszaszorítani mindazon filmeket, melyek „kényes" témával (bűnözés, öngyilkosság, stb.) foglalkoztak. A legnagyobb aggodalmat az okozta, milyen hatással lesznek a filmek a különösen fogékony fiatalokra. Attól féltek, hogy a fiatalok a filmek álomvilágából választanak maguknak példaképet, ahelyett, hogy az egyházban, az iskolában vagy a családban néznének körül. E veszély kiküszöbölésére olyan morális standardhez kívánták kötni a filmeket, mely független a közízléstől; ezt a standardot pedig a zsidó-keresztény etikában, a Tízparancsolatban találták meg. A hollywoodi producerek érthető módon pedig azt szerették volna, ha filmjeikről egyedül a közönség mond véleményt. Éppen ezért figyelemre méltó, hogy a filmgyártók önként vállalták a kódex előírásait. Ehhez a politikai-gazdasági helyzet és a hangosfilmre való áttérés nehézségeinek együttes hatása kellett. A hangtechnika megjelenése újabb hatalmas lehetőségeket nyitott meg a mozi előtt. Könnyebben meg lehetett kerülni bármilyen eddigi tilalmat, hiszen egy-egy hangsúly egész jelenetek értelmét meg tudta változtatni. A tilalmak ekkoriban már szervezett formát öltöttek, több városban és államban működött cenzori hivatal. A betiltások ellen még a bíróságokhoz sem lehetett fellebbezni, mert a filmeket kizárólag üzletnek tekintették. Az Első Alkotmánykiegészítést, mely a szólásszabadságot garantálja, csak 1952-ben terjesztették ki a filmekre. Hogy elejét vegyék a szigorúbb korlátozásoknak, a filmkészítők az önszabályozáshoz folyamodtak. Ennek volt intézménye az 1922-ben megalakított MPPDA (Filmproducerek és Forgalmazók Szövetsége). A szövetség a közönséggel való kapcsolattartás feladatát is ellátta; elnöke a fejedelmi fizetést húzó Will H. Hays volt. Hays, aki kisvárosi ügyvédből lett országos jelentőségű politikus (volt miniszter is), szilárdan hitt a film jótékony hatásában, s nemcsak spirituálisán, hanem anyagi értelemben is. Jó politikai érzékének köszönhette, hogy 1922 és 1929 között sikerült megakadályozni a filmek szövetségi cenzúráját, nem kis részben azzal, hogy meggyőzte a közvéleményt: a filmipar komolyan gondolja az önszabályozást. A hangosfilm megjelenésekor ez azonban már kevésnek bizonyult. Fölerősödtek azok a hangok, melyek kormányzati felügyeletet szerettek volna a filmipar felett, míg mások a trösztellenes törvénnyel fenyegetőztek, mert a nagy stúdiók nemcsak a gyártást hanem a forgalmazást is a kezükben tartották. Ezek a törekvések 1929 októberére már valós fenyegetéssé álltak össze. Haysnek és stábjának azonban nemcsak a kormány miatt kellett aggódnia: egyre több polgári szervezet is bírálta tevékenységüket. A támadásban különböző katolikus és protestáns csoportok jártak az élen. Ők már korábban sem nézték jó szemmel a mozifilmeket, de most meggyőződésük lett, hogy a hangtechnika még inkább aláássa a keresztény civilizációt. E kritikának nemegyszer antiszemita felhangja is volt. Hays nehezen érzékelte a támadások fokozódásának okát s 1929 nyarán maga kezdte el szorgalmazni egy új etikai kódex kidolgozását. Ebben az időben kereste meg őt Martin Quigley, aki egy hollywoodi újságnak, az Exhibition Herald-