Századok – 1993

Folyóiratszemle - Slotten; Hugh R.: Amerikai reagálások a mérgező harci gázokra 1915–1930 III–IV/578

580 FOLYÓ IRATSZEMLE 580 A harci gázokról folytatott kezdeti vita jelezte, hogy a közvélemény ambivalensen tekint a tudománynak a modem társadalomban betöltött kulturális szerepére. A kémikusok hazaszeretetükkel igazolták, hogy részt vesznek egy pusztító fegyver kifejlesztésében. Ugyanakkor az ilyen kutatás a kémikusok saját érdekeit is szolgálta, azáltal, hogy nagy lendületet adott az iparágnak. Háborús hozzájárulásuktól azt is remélték, hogy növeli hivatásuk presztízsét, s ezzel ók is nagyobb szerephez juthatnak a háború utáni társadalomban. A háború utáni békeerófeszítések egyik központi témája volt a mérgesgázok előállítása és bevetése. 1925-ben a Népszövetség megpróbálta betiltani a fegyvert, de az amerikai szenátus elutasította a ratifikálását, miután a kémikusok és más érdekcsoportok sikeresen lobbiztak ellene. Ez annál is érdekesebb, mert pár évvel korábban maga az USA teijesztett elő hasonló indítványt, s akkor senki sem tiltakozott. Egy nem-hivatalos felmérés szerint az amerikai közvélemény túlnyomó többsége támogatta a harci gázok betiltását. A különböző békeszervezetek hatásos propagandája nyomán a társadalom széles köreinek lett meggyőződése, hogy a még pusztítóbb gázok az emberiség teljes pusztulásához vezetnének a következő világháborúban. A vegyi fegyverek betiltásának széles körű támogatásának ellenére sokan voltak — köztük a leszerelés hívei is —, akik nem bíztak abban, hogy egy ilyen egyezmény hatékony lenne. Szerintük a végszükségben lévő ország mindenképpen használná a gázt, bármit is írt alá előzőleg, másrészt attól féltek, hogy a kutatás korlátozása a békés fejlődésnek is akadálya lehet. Végül szinte mindenki egyetértett abban, hogy magának a háborúnak az okait kellene megszüntetni, mert ez lehet az egyetlen hatásos biztosíték a mérges gázok újbóli használata ellen. A betiltás támogatói a közvélemény erejében bíztak. Azzal érveltek, hogy az alulról jövő kezdeményezés lehet a leghatékonyabb ellenőrző erő. A betiltást támogató szervezetek között voltak a női békeegyletek, az egyik nagy szakszervezet (AFL) és a különböző egyházak. Velük szemben a hadsereg vegyi hadviselésért felelős tisztjei és a civil kémikusok is fokozták kampányukat. Azon túl, hogy kétségbe vonták a gázok betiltásának gyakorlati hasznát, azzal az érvvel is szembeszálltak, hogy a gáz embertelen fegyver lenne. Azt hangoztatták, hogy a harci gázok éppenséggel a leghumánusabb fegyverek. Ennek hátterében az állt, hogy a kémikusok nem akarták feladni a társadalomban megszerzett pozíciójukat. Ugyanakkor nem kizárólag az önérdek vezette őket. Meg voltak győződve arról, hogy egy alapvetően tudományos kérdésben — a mérges gáz használatában — csak a tudósok illetékesek dönteni. A gázellenes kampányokat igyekeztek hisztérikusnak és tudománytalannak beállítani. Nagy hangsúlyt fektettek a harci gázok békebeli felhasználásának lehetőségeire, pl. a mezőgazdasági kártevők elleni harcban. Néhány gáznak még csodálatos gyógyító hatást is tulajdonítottak. A tudománnyal és művelőivel szembeni kritika, mely a háború alatt a harci gázok kifejlesztése miatt érte őket, az 1920-as években azért erősödött fel, mert ellenezték e gázok nemzetközi betiltását. E kritikának több összetevője volt. Egyrészt a kultúra régi letéteményesei: a vallási vezetők, a művészek, a filozófusok, a bölcsészek veszélyeztetve érezték pozíciójukat. A hagyományos morális világrend nevében léptek fel a természettudomány ellen. A gáz azt az erkölcsi veszélyt testesítette meg számukra, ami minden új találmányban benne van. Mások a tudósok társadalmi felelősségét hangsúlyozták, és valamiféle társadalmi kontroll alá kívánták vonni a tudományos kutatást. Nem értettek egyet azzal a tudósok által tartott nézettel sem, hogy a tudomány művelőinek egyedüli feladata a kutatások folytatása, tekintet és aggodalom nélkül arra, mire használnák fel a kutatás végtermékét. Ezek a kritikusok nemcsak támadták a tudósokat, hanem megmutatták azt a fontos szerepet is, amit be kellene tölteniük a jövő békés világában. Egy olyan mozgalmat képzeltek el, mely tömörítené a világ tudósait, akik visszautasítanák, hogy tömegpusztító fegyverek kifejlesztésében vegyenek részt. Ennek az idealista elgondolásnak azonban nem sok foganatja lett. A harci gáz kitűnő példája annak a feszültségnek, ami a tudomány erejébe vetett hagyományos hit és ennek a tudománynak a felhasználási módjai között keletkezett. Ez a feszültség azóta is elkíséri az emberiséget. A különböző vélemények mögött azonban különböző emberek és csoportok is voltak. A harci gázról folytatott vita része és reprezentánsa volt a tudománynak a modern társadalomban betöltött szerepéről folyó vitának, s egy olyan küzdelmet tükrözött, mely egyes társadalmi csoportok között zajlott a társadalmi befolyásért. A tudósok úgy vélték, hogy mivel ők a természet öröktől való és megkérdőjelezhetetlen törvényei szerint dolgoznak, munkájuk felette áll bármiféle etikai vagy morális megítélésnek. Ezenkívül szilárdan hitték, hogy a kutatás fejleszti a tudományt, a tudomány fejlődése viszont szükségszerűen jelenti a társadalmi haladást is, ráadásul a tudományos módszerek nemcsak a saját területükön alkalmasak a probléma-megoldásra, hanem sokkal szélesebb körben, akár még a politika vagy az erkölcs területén is. Mindazonáltal a tudósok később több érdeklődést mutattak a morális kérdések iránt. Elég talán ha arra a mozgalomra utalunk, amit az atomfizikusok indítottak a nukleáris bombák nemzetközi el-