Századok – 1993

Folyóiratszemle - Pancov; A. V.: Lev Davidovics Trockij III–IV/577

FOLYÓ IRATSZEMLE 577 a legjobban azok tiltakoztak, akik a legtöbb segítséget kapták: a férfi orvosok, de nem egy пб is gyanakodva nézte a nővéreket. A női betegápolókat deviánsként könyvelték el, olyan nőknek tekintették őket, akikben túl erősek a maszkulin vonások. A másik munkahely, ahova a nők betörhettek, az iskola volt. Ahogy a tanárnak készülő férfiak katonának álltak, helyükre nőket vettek fel. Természetesen akadtak, akik ezt is rossz szemmel nézték. A nők társadalomhoz és a háborúhoz való viszonyáról szóló polémiát mintegy összefoglalta egy 1864-ben megjelent könyv, a Macaria, avagy az áldozat oltárai. A mű női főhőse, Irene (a szerzőhöz hasonlóan) az áldozatvállalás lehetőségeit keresi, szeretné hasznossá tenni magát. Ezt a hasznosságot s élete értelmét az egyéni boldogság feláldozásában találja meg, abban, hogy teljesen a közösségnek szenteli életét. A hősnő a háborút ünneplendő eseménynek tartja, hiszen ebben találja meg az önkiteljesítés lehetőségét. A könyv közvetlenül — és kiszámítottan — azokhoz a nóolvasókhoz szólt, akik nem találták helyüket a megváltozott viszonyok között. Elismerve félelmüket az özvegységtől, a megoldást a keresztényi önfeláldozás és a női nacionalizmus keverékeként kínálta. Mindazonáltal a szerző, Augusta Jane Evans nem tudta meggyőzővé tenni a mártíromság ideológiáját, s nem tudta megbékíteni a nóket, akik egyre kevésbé voltak képesek eleget tenni a háború követelményeinek. A meghozott áldozatokat egyre nehezebben lehetett hasznosnak beállítani, a nők már nem voltak hajlandók a nemzet érdekeit a sajátjuk elé helyezni. Paternalista szellemű nevelésük következtében arra számítottak, hogy áldozataikért cserébe valamiféle kompenzációt kapnak. Mikor a háború előrehaladtával kiderült, hogy a kormány nemhogy a győzelmet, de személyes biztonságukat sem tudja garantálni, megmutatkozott, hogy hazafiságuknak megvannak a maga korlátai. Mikor a saját életük is veszélyben forgott, kevesen tudták teljes szívükkel támogatni az ügyet. Ha nyíltan nem is kérdőjelezték meg a Konföderáció háborús céljait, a nők fokozatosan elidegenedtek az új államtól. Ez az érzés csak erősödött bennük, mikor petíciókat, melyben egyegy fiuk felmentését kérték, figyelembe se vették. A csalódás megmutatkozott abban is, hogy egyre többen buzdították dezertálásra férjüket és fiaikat. Még az állami tisztségviselők is elismerték, hogy a szökések száma azért nő ugrásszerűen, mert otthonról erre szólítják fel a katonákat. A halottakra sem fordítottak már annyi gondot, a temetés és a gyász megszűnt társadalmi esemény lenni. Az elkeseredettség és a nyomor néhol már akkora méreteket öltött, hogy szabályos éhséglázadásokra került sor. Több városban a nők erőszakkal szerezték meg azt, amiről azt gondolták, jogosan jár nekik. Mindez annyira ellentmondott a hivatalos ideológiának, hogy Richmondban megtiltották a sajtónak, hogy beszámoljon az eseményekről. A jómódú hölgyek kellemesebb formáját választották a tiltakozásnak: fényűző estélyekkel, a mértéktelenséggel fejezték ki nemtetszésüket a megkívánt áldozatokkal szemben. A nők sokáig meghozták az áldozatot a Konföderációért, de amikor látták, hogy cserébe nem kapnak semmit, elfordultak az ügytől, aláásva ezzel a háborús erőfeszítések hatékonyságát és a harcolók morálját is. A Dél nem kis mértékben azért nem tudott tovább kitartani, mert az általa hirdetett ideológia és a valóság között túl kiáltó volt az ellentét, s a nők megelégelték a dolgot. The Journal of American History Vol. 76 No. 4. 1990 március pp. 1200-1228 Sch.A. A. V PANCOV LEV DAVIDOVICS TROCKIJ 1990-ben már nem szenzáció, de figyelmet érdemlő tény, hogy a vezető szovjet szakfolyóiratban Tïockij-életrajz jelenik meg. Nem szenzáció, mert 1989 folyamán Tïockij „A hamisítás sztálini iskolája" c. munkáját publikálta az orgánum több folytatásban. Felfogható úgy is a dolog, hogy illeszkedik ez a biográfia abba a sorozatba, amelynek keretében számos korábban elhallgatott bolsevik vezető életrajza jelent meg, átértékelve a korábbi egyoldalúan elmarasztaló minősítéseket, helyenként a másik végletbe esve. Ez a veszély ezúttal is kísért. Nemcsak azért, mert fontos forrása Tïockij önéletírása (Trockij: Életem, Bp. 1989.), hanem mert az orosz-szovjet és a nemzetközi szocialista forradalmi mozgalom egyik legnagyobb formátumú és legellentmondásosabb személyiségéről van szó. A többi életrajzi kísérlethez hasonlóan — összhangban a trockiji önéletírással — ezúttal is Lenin az etalon. Az ő felfogásával veti össze a szerző Tïockij nézeteit és tevékenységét. Ennek alapján az fogalmazható meg, hogy társadalomelméleti kérdésekben lényegében azonos álláspontot voltak (No• pl. Tïockij szibériai írásait), a forradalomelmélet terén apály időszakában divergáltak, a fellendülés idején közel álltak egymáshoz nézeteik (1905, 1917,...). Igazolhatja ezt a tényt, hogy az „Iszkra" szerkesztőségében nagyszerűen együttműködtek a régi emigránsok (Plehanov, Zaszulics), a „hazai" alapítók (Lenin, Martov) és az új jövevény, a fiatal