Századok – 1993

Folyóiratszemle - Sasaki; Teruyuki: Nemzetköziség és egyetemes vonások P. L. Lavrov narodnyikságában III–IV/575

576 FOLYÓ IRATSZEMLE 576 részvételét is. Különösen így volt ez Délen, ahol nemcsak az otthoni frontot kellett tartaniuk, hanem a tényleges munkából is kivették a részüket. Mivel azonban óket nem lehetett besorozni, mint a férfiakat, a meggyőzéshez kellett folyamodni. E meggyőzési kísérlet eredménye az a nagymennyiségű irodalom, mely megpróbált egységes ideológiát kovácsolni a női hazafiság és áldozatvállalás köré. Ez az ideológia igyekezett megalkotni a tipikus „déli nő" fogalmát, elfeledve ezzel a nagyon is meglévő társadalmi és gazdasági különbségeket. Végsősoron azonban az ideológia nem érte el célját, egyre több nő idegenedett el a Konföderáció céljaitól, sőt magától a Konföderációtól is, hozzájárulva ezzel Dél vereségéhez. Mindez meglehetősen ellentétben áll azzal a több mint százéves felfogással, hogy a nők végig önfeláldozóan támogatták a harcot. Ez a mítosz a háború korai szakaszában keletkezett leírásokban gyökerezik, melyek azonban inkább előrevetítették a követendő magatartásformát, mintsem ábrázolták a valódit. A 20. századi feminista történetírás aztán csak tovább erősítette ezt a legendát. A valóság azonban nem ez volt. A polgárháború 1861-es kitörése után nem sokkal kialakult az a közfelfogás, hogy a háború a fehér nőkre is különleges terheket ró. Kezdetben még csak a megszokott lelki terhekre gondoltak: a morális rend fenntartására, a harcba indulók lelki támogatására. Ez azonban sok közép- és felsőosztálybeli nőt nem elégített ki. Ok is a sajátjuknak érezték a háborút, s aktívabban szerettek volna részt venni benne. Számolatlanul varrták a zászlókat, uniformisokat, gyűjtéseket és jótékony célú előadásokat szerveztek, segélyező egyleteket alapítottak, stb. A levelekből és a naplókból mégis az derül ki, hogy sokan „haszontalannak" érezték magukat, nem tudták, hogyan járuljanak hozzá a háborús erőfeszítésekhez. A konföderációs közvélemény úgy igyekezett megoldani ezt a problémát, hogy felértékelték és pozitív magatartásnak minősítették a passzív várakozást és önfeláldozást. Eközben azt hirdették, hogy a nők kezében van a közhangulat irányítása. A műveltebb hölgyek azon voltak, hogy megfeleljenek ennek az elvárásnak: az újságok oldalait elöntötték a nők által írt levelek, háborús történetek, melyek mind a háborús szellemet voltak hivatva ébren tartani. A háború kiteljesedésével a hagyományos 19. századi önfeláldozás-eszme új értelmet kapott. A nőnek többé nem magát kellett feláldoznia a férjéért, fiáért, családjáért, hanem őket egy elvont, megfoghatatlan ügyért. Ez az újrafogalmazás elég problematikus volt ahhoz, hogy tág teret kapjon a megnyilvánulásokban. Versekben, színdarabokban kedvelt téma lett a nő, aki csak katonaviselt férfihez hajlandó feleségül menni. Arra biztatták a feleségeket, anyákat, hogy ne tartsák vissza férjüket, fiukat a harctól, sőt azt is rejtsék el előlük, mennyi fájdalommal jár az elválás. A dicséretes az volt, ha valaki alá tudta rendelni egyéni érzelmeit a közösség — jelen esetben a Konföderáció — ügyének. Nem kevés bizonyíték mutatja, hogy nagyon sokan valóban így viselkedtek a konfliktus első hónapjaiban. De ez még csak a kezdet volt. Miután elküldték szeretteiket, meg is kellett őket tartani a seregben. „Ne írjatok szomorú leveleket!" — ez egyike volt azon felszólításoknak, melyeket az otthonmaradottakhoz intéztek. Már a kezdetekben felismerték, hogy az otthoni front jelentős befolyást tud gyakorolni a hadsereg moráljára. Ahogy a háború jellege megváltozott, vele változott a nőnek benne elfoglalt szerepéről vallott közfelfogás is. Egyre inkább az a nézet vált uralkodóvá, hogy a nőknek is lényegi áldozatot kell hozni az ügyért. Ezzel egyidőben mind többen ábrándultak ki a háború romantikájából — a növekvő veszteséglisták kijózanítóak voltak. (A háború végére szinte minden családnak volt kit siratnia.) A háború az otthonokban is éreztette hatását: először a luxuscikkekből, aztán az alapvető élelmiszerekből is hiány lépett fel. A kezdeti ködös és idealizált áldozatvállalás igen hamar konkrét, kézzelfogható formát öltött. A rabszolgatartó családok nőtagjaira más tehet is hárult: nekik kellett felügyelni a rabszolgákra és irányítani a gazdaságot. Ez annál is súlyosabb trauma volt nem egy nőnek, met a Dél alapvetően paternalista beállítottságú volt. i nők engedelmeskedtek a férfiaknak, akik cserél e gondtalan életet biztosítottak számukra, megvédi ;k őket a potenciálisan veszélyes rabszolgáktól. Most, hogy a férfiak távol voltak, a rabszolgatartók hatalmának kollektív képviselője, a Konföderáció kormánya nem volt képes ellátni ezeket a feladatokat. Emiatt sok nő elhagyatva, sőt elárulva érezte magát. Azáltal, hogy nemcsak az előnyeit élvezték a rabszolgatartó rendszernek, hanem a nehézségeit is vállalniuk kellett, sokuk megkérdőjelezte annak hasznosságát. A halálesetek számának növekedésével új feladatkör jutott a nőknek. A harcban elesettek temetése és gyászolása valósággal társadalmi esemény lett: ünnepelni és eszményíteni kellett az önfeláldozást. A nyilvános események révén a személyes veszteséget átalakíthatták a közösség nyereségévé. A háborús erőfeszítések megkövetelték a nők munkába állását is. Ez azonban már feszegetni kezdte a fennálló társadalmi konvenciók határait, amit a konzervatív Dél nehezen viselt el. így volt ez még a legklasszikusabb női háborús szakma, a betegápolás esetében is. Nagyon sokan úrinőhöz nem méltónak találták a kórházi munkát. Érdekes módon