Századok – 1993

Történeti irodalom - Farkas Gábor: A megye a város és a község igazgatása Magyarországon 1945–1950 (Ism.: Izsák Lajos) III–IV/560

542 TÖRTÉNETI IRODALOM 561 vállalkozott агта, hogy a törvényhatósági önkormányzati igazgatás 1945-1950 közötti működését, elsorvasztásának körülményeit és bevonását az állampárt intézményeinek kiépítésébe feltárja és elemezze. Mindezt elsődleges levéltári forrásokra, döntően az önkormányzati iratok, korabeli kormányrendeletek és tengernyi miniszteri utasítás adataira alapozza. Úttörő jellegű munkájának külön érdeme, hogy csaknem minden esetben röviden felvázolja a történelmi előzményeket is. Ismeretes, hogy 1944 utáni önkormányzati közigazgatásunkat is a polgári korszakban alkotott jogszabályok szabták meg, melynek alapját az 1929. évi 30. tc. alkotta. Kivéve természetesen azokat a pontokat, amelyek a demokratikus fejlődéssel ellentétesek voltak, mint például a virilizmus vagy az örökös törvényhatósági tagság mtézménye. A monográfia öt fejezete közül az első a törvényhatósági és községi közigazgatás szerveit, illetve azok működését mutatja be 1944-1945 folyamán. Az utóbbit részletesen elemezve агта a megalapozott történelmi következtetésre jut, hogy az újjászervezett önkormányzati igazgatás a koalíciós időszak kezdetén bár néhány torz jelenséget kiküszöbölt, mégis a korábbi túlcentralizáltság elemeit megőrizte, sőt tovább is erősítette. Azzal például, hogy a főszolgabírói állást megszüntették, semmiféle demokratikus eredményt nem értek el, mert a járási főjegyző éppen olyan jogokat gyakorolt, mint főszolgabíró elődje, így lényegében csak névváltozás történt. „Tiszta önkormányzati közigazgatásiról sem lehet beszélni, mert bár működött az önkormányzati testület, megvoltak képviselői, de már az újjászervezés idején ezt a közigazgatást befolyásolták a különböző népi bizottságok, működési területét a koalíciós kormány határozta meg, s maguk a közigazgatási döntések sem annyira az önkormányzati testületi szervekben, hanem döntően a koalíciós pártok értekezletein dőltek el, illetve születtek meg. A következő fejezet az 1945-1948 közötti évek közigazgatási reformtörekvéseit, a koalíciós és ellenzéki pártok által kidolgozott tervezeteket és elképzeléseket elemzi. A belügyi kormányzat, a közigazgatási reformot 1946 tavaszán Rajk Lászlónak a minisztérium élére kerülésével tűzte napirendre. Ekkor még azt gondolták, hogy a politikai pártok a közigazgatási reform kérdésében majd egységes álláspontot tudnak kialakítani. A tervezetek elkészültek, de azokból világosan kiderült, hogy lényegében minden párt a vidéki hatalmi bázis kiépítésére és megerősítésére akarja felhasználni közigazgatási pozícióit. így sem az egyeztetés, sem a valóra váltás nem sikerülhetett, mivel a koalíciós partnerek egymás javaslatait leszavazták. A „szocialista közigazgatási elveket" valló MKP elgondolásait a polgári álláspontot képviselők, a kisgazdapárti és polgári ellenzéki reformterveket pedig a politikai baloldal semmisítette meg. A polgári közigazgatási keretek lebontása az igazoló bizottságok — az erről szóló kormányrendelet 1945. január 4-én jelent meg — felállításával kezdődött, az átszervezés folyamata csak többéves küzdelem után 1949-50-re fejeződött be. A törvényhatósági és a községi közigazgatás ebben az időszakban többször is a politikai küzdelmek kereszttüzébe került, nem utolsósorban az MKP politikája és törekvései következtében. Az MKP ugyanis a közigazgatásban is éppen úgy igyekezett teret nyerni, mint az állami, politikai, gazdasági és társadalmi élet más területein. A monográfia harmadik fejezete e küzdelem megvívását ábrázolva különösen nagy részletességgel foglalkozik az ún. B-lista rendelet végrehajtásával, amely 1946-ban váltott ki éles politikai küzdelmet, hasonlóan azokhoz az erőfeszítésekhez, amelyeket a kommunista párt tett a közigazgatási tisztviselők ellenőrzésére egészen odáig, hogy 1948 nyarára a törvényhatósági és a községi közigazgatás csaknem teljes egészében pártellenőrzés alá került. 1949 tavaszától már szűkítették a főispánok működési terét is, néhány hónap alatt a politikai irányító és koordináló tevékenységük az MDP megyei bizottságainak, illetve azok vezetőinek kezébe került. Ebben a helyzetben fokozatosan megváltoztak a községi önkormányzat feladatai is. A községi önkormányzati közigazgatás az átalakulás közvetlen helyi irányítójává vált, s egymás után több olyan feladatot kapott, ami 1944 előtt a szorosan vett önkormányzati közigazgatás hatáskörébe soha nem tartozott. így pl. egyik feladata lett a kötelező terménybeszolgáltatás vezetése, a jóvátételre szánt termékek begyűjtése, a gazdák termésmennyiségének számbavétele stb. Súlyos feladatokat rótt a közigazgatási tisztviselőkre a ki- és betelepítéssel kapcsolatos teendők ellátása. 1948 nyarától a községi önkormányzati közigazgatásban új testületek, szervek tűntek fel. A mezőgazdasági tevékenység irányítására például létrehozták a gazdajegyzői intézményt, a majorokban megszervezték az ún. majorfelelősi rendszert, a községekben megjelent az egészségőr tisztséget viselő személy, aki lényegében védőnői tevékenységet látott el, az ország számos helységében megalakították a szociálpolitikai bizottságot. Ez utóbbi kéthavonta ülésezett és eléje kerültek olyan problémák, mint a szegénygondozás, a napközi otthon, az óvoda, az iskolák társadalmi segítése, valamint a hadifogságból hazaérkezettek ügyei, másképpen szólva a hadigondozás. E kérdések tárgyalásán túl a negyedik fejezet külön is foglalkozik a tanyai közigazgatás 1946-1949 közötti problémáival is. „A tanyák felszámolása tudatos és ösztönös folyamat együttes hatásaként történt az utóbbi nyolc évtized alatt — állapítja meg — 1918-ig 27, 1919-1944 között 13, 1945-1946-ban pedig 19 község alakult tanyai telepekből" (219.1.). 1948-ban felállították az Országos Tanyabizottságot, a törvényhatóságokban pedig — ahol a községesítő törekvések napirendre kerültek — a megyei tanyabizottságokat.