Századok – 1993
Történeti irodalom - Völkl; Ekkehard: Der Westbanat 1941–1944 (Ism.: Bellér Béla) III–IV/555
542 TÖRTÉNETI IRODALOM 556 a Bánát hovatartozásának eldöntését a háború utánra halasztotta, biztosítva ezzel mindkét szövetségesének hűségét. A következő fejezet a németek szerbiai megszállási rendszerét ismerteti. Szerbia kormányzatát a németek 1941 augusztusától Milan Nedi tábornokra bízták, aki megpróbált egy működőképes apparátust kiépíteni. Nedinek sikerült a szerbiai belső helyzetet stabilizálnia, de már a Német Birodalom vezetőitől nem kapott komoly támogatást. Nem járt sikerrel Hermann Neubacher különleges megbízottnak 1943 őszén kezdeményezett reformterve sem, amely egy „nagyszerb föderáció" létrehozására irányult. A megszálló hatóságok szerbiai tevékenysége három szakaszra bontható. Az első Jugoszlávia szétverésétől, 1941-től 1943 augusztusáig tartott. Jellemzője a polgári és a katonai hatalom egy kézben egyesítése volt. A katonai teljhatalommal a legfelsőbb katonai parancsnok rendelkezett. Személye 1941. április 20-a óta meglehetősen sűrűn változott. A hivatali apparátustól, a parancsnokló tábornoktól és egyéb parancsnokoktól eltekintve Belgrádban további szolgálati helyek is voltak. A német véderőn kívül más birodalmi hatóságok is tartottak fenn szolgálatot Belgrádban, többek közt a Külügyi Hivatal hatóságai is. Anélkül, hogy Belgrádban külön hatósága lett volna, tevékenykedett a bánáti német népcsoport Becskerek székhellyel. A népcsoport nagy nyomatékkal tudta képviselni érdekeit a Népinémet Közvetítőhely Főhivatala (Hauptamt Volksdeutsche Mittelstelle: VOMI) révén Berlinben. A német népcsoport ilyenformán szoros függésbe került a VOMI-tól. A VOMI befolyást nyert a szerbiai, de különösen a bánáti ügyek intézésére. Az SS-apparátushoz való kötődése még szorosabbá vált azáltal, hogy a bánáti német népcsoportszervezet tevékeny részt vállalt az SS-toborzásokban. A megszállási idô tmàsodik, 1943 augusztusával kezdődő és 1944 augusztusáig tartó szakaszában bizonyos tisztázás következett be a parancsnoklási és illetékességi viszonyokban. A csapatok és a helyi fegyveres erők fölötti parancsnoki hatalmat ismét elválasztották egymástól, hatáskörüket azonban az egész délkelet-európai térségre kiterjesztették. Mindkét parancsnokságnak Belgrád volt a székhelye. A könyv legértékesebb fejezete Nyugat-Bánát népességével, igazgatásával, általános helyzetével és gazdasági életével foglalkozik. 9770 km2 -nyi területén az 1921-es népszámlálás szerint 561 958, az 1931-es népszámlálás szerint pedig 385 540 személy élt. A nemzetiség megállapítása az anyanyelvi bevallás alapján történt. A legnagyobb lélekszámmal 1931-ben a következő nemzetiségek rendelkeztek: a szerbek és a horvátok 273 573 = 46,72%, a németek 120 450 = 20,57%, a magyarok 95 760 = 16,35%, a románok 62 284 = 10,63%. Ami a vallási megoszlást illeti, legnagyobb lélekszámúak az ortodoxok voltak. Ezek főleg a szerbek és a románok közül kerültek ki. A bánáti németek és magyarok legnagyobb része, mintegy 85%-a, azonkívül a horvátok, a csehek és a bulgárok a katolikus egyházhoz tartoztak. A Nyugat-Bánát 1941-ben a szerb államhoz való viszonya tekintetében különleges státust nyert területi autonómia formájában. A kisebb létszámú és kevésbé fejlett nemzetiségek a személyi autonómiák rendszerét igyekeztek kiépíteni. Hogy az egyes hivatalokat hogyan kell irányítani, erről az 1941. június 5-én Belgrádban a katonai kormányzat képviselői, a német népcsoport és a szerb komisszariátus közt létrejött egyezmény szabályozta. A legfontosabb hivatal a vicebáni, ill. a körzeti elöljárói hivatal a Bánát belső igazgatását a német érdekeknek megfelelően szabályozta. A körzeti igazgatás 4 szekciófőnöke kivétel nélkül német volt. Az egészségügyi és a szociális szervezetet azonban egy magyar tisztviselő irányította. A Nyugat-Bánát jelentősége és különállása, valamint a német népcsoport erős pozíciója magára vonta dr. Hermann Bchrends magasabb SS- és rendőrségi vezető figyelmét. Amit ő a bánáti németek ügyében tapasztalt, az meglehetősen konfúzus volt. Behrends „németségpolitikát", azaz az egész terület németté alakítását szorgalmazta egészen 1944-ig, a német megszállási rendszer összeomlásáig. Tevékenységének egyéb eredménye nem lett, mint hogy késleltette a német lakosság kiürítését. A Nyugat-Bánátban a háború alatt kialakult helyzet nagyjából és egészében tükrözte a Szerbiában kialakult viszonyokat, bár eltérő hangsúllyal. A biztonsági helyzet és a gazdasági viszonyok jobbak voltak, mint Szerbia más területein. Az élet nyugodt és rendezett volt. Éppen ezért, no meg az erős rendőri rendszabályok miatt a partizán mozgalom a Bánátban 1944-ig nem tudott kibontakozni. A háborús áldozatokról közölt adatok nyilvánvalólag túlzottak. A valóságban az elesett partizánok száma nem haladta meg az 1000 főt. Ami Nyugat-Bánát gazdasági állapotát illeti, a pénz elértéktelenedése, az áremelkedés, az infláció kisebb volt, mint Szerbia többi részén. Az alapvető ellátás jobb volt, mint Ó-Szerbiában, sőt ezen túlmenően, európai mértékkel mérve is. A kenyérgabona mennyisége a Bánátban az önálló parasztgazdaságoknál évi átlagban 200 kg volt; ebből kukorica 130 kg. A nem önellátók 180 kg; ebből 110 kukorica, 70 kg búza.
