Századok – 1993

Történeti irodalom - Teleki Pál és kora. A Teleki Pál emlékév előadásai (Ism.: Tilkovszky Loránt) III–IV/552

542 TÖRTÉNETI IRODALOM 553 Mégsem hiszem, hogy reálisan lehetne reményeket fűzni a maga idején is bizalmatlanul fogadott vagy elutasított Teleki-féle nemzetiségpolitika, mint modell, mai vagy jövőbeli vonzerejéhez. Vígh Károly egyrészt az európai kortársak közt jelöli ki Teleki kimagaslóan előkelő helyét, másrészt a hazai politikai palettán az ellenzéki Bajcsy-Zsilinszkyhez fűződő viszonyát világítja meg, a témát inkább exponálva, mint mélyebben kimerítve. Varga József előadása Telekinek Széchenyivel rokon vonásaira emlékeztetett, amelyekre már sokan rámutattak korábban is, de erre Teleki halála 50. és Széchenyi születése 200. évfordulójának egybeesése ezúttal is szinte kínálta az alkalmat. Az előadásokban sok az átfedés, ismétlődés; ezek kiküszöbölése a szerkesztés részéről aligha történhetett volna meg nem kívánatos beavatkozások nélkül. Egy-két nyilvánvaló elírást ki lehetett volna azonban javítani, mint például azt, hogy az 1919-es szegedi kormányokban vallás- és közoktatásügyi tárcát tulajdonítanak Telekinek a külügyi tárca helyett. Tartalmilag számos kisebb-nagyobb észrevételt lehet tenni. A Szociográfiai Intézet és az Államtudományi Intézet tevékenysége között nem volt például merev elhatárolódás, egyaránt foglalkoztak a hazai és a szomszéd országokbeli viszonyok regisztrálásával és vizsgálatával; az Államtudományi Intézet egykori igazgatójának, a betegsége miatt távollévő — nemsokára elhunyt — Rónai Andrásnak „Térképezett történelem" című könyve kárpótol sok mindenért. A Táj- és Népkutató Intézet sorsát illetően jó lett volna Magyary Zoltán professzor Telekivel szemben igen elmarasztaló véleményét is felidézni. A miniszterelnökség társadalompolitikai osztályának, s a hozzá kapcsolódó Nemzetpolitikai Szolgálatnak bemutatása felületes; Kovrig Béla inkább Imrédy, mint Teleki híve volt, Molnár Sándor szerepe eltúlzott, Teleki maga nem fogalmazott titkos propaganda-anyagokat. A miniszterelnökség Surányi-Unger Tivadar által vezetett ún. gazdaságtanulmányi osztályának tevékenységéről is érdemes lett volna szólni. Sokkal súlyosabban esik latba Teleki revíziós politikáját illetően az a teljesen elfogadhatatlan feltételezés, sőt állítás, hogy ő a 30-as évek közepétől már nem törekedett integrális, hanem csak etnikai elvű revízióra. E tekintetben Telekinek félreérthetetlen kijelentései, határozott állásfoglalásai volnának idézhetők. Az első és második bécsi döntés alkalmával Teleki kompromisszumokra kényszerült, de sem a teljes Felvidékre, sem a teljes Erdélyre formált igényt nem adta fel, s Kárpátalját, mihelyt tehette, történelmi jogon vette birtokba. Nem csak a Trianonnal elszakított magyar néprészeket kívánta tehát vissza, hanem a nemzetiségi többségű területeket is; nemzetiségpolitikája, autonómia-ígéretei a helyreállítandó soknemzetiségű „szentistváni birodalom" igényeihez voltak szabva. Az általa sokat hangoztatott egymásrautaltság a Kárpátokon belül együttélő népekre vonatkozott, a szomszédos országokhoz való viszony végleges rendezésének a teljes Duna-medence magyar államiságának elismerése lehetett csak a feltétele. A revíziós és a nemzetiségi politikának az összefüggései egyébként már Bethlen idején megfogalmazódtak. Aligha helyes azt állítani, hogy az első bécsi döntés „Franciaország és Anglia ajánlására történt", hiszen a müncheni négy hatalom közvetlen tárgyalásokat ajánlott Magyarország és Csehszlovákia között, s a tengelyhatalmak döntőbíráskodására csak ennek sikertelensége és az angol-francia részről a további érdektelenség nyilvánítása folytán került sor. Az sem helytálló, hogy a magyar kormány kárpátaljai akciója „a nyugati hatalmak tetszésével találkozott": Csehszlovákia likvidálását elítélő állásfoglalásukban elmarasztalták Magyarország részvételét is abban. A magyar kormány lengyel konfliktussal kapcsolatban és a második világháború kitörésekor tanú-, sított magatartásának bemutatása során teljesen kívül reked a látómezőn, hogy Románia is jó pontokat igyekezett szerezni Londonban és Párizsban a menekült lengyelek befogadásával; a lengyel kormány Romániában talált menedékre. A Magyarországon való német átvonulás kérelme 1939. szeptemberi elutasításának határozottságát jogosan kiemelve, hiányzik az elbizonytalanodás bemutatása arra az esetre, ha Románia felé akarnának a továbbiakban átvonulni, aminek feltételeiről a két vezérkar titokban meg is állapodott. A Romániával szemben Besszarábia és Észak-Bukovina átengedése végett ultimativ módon fellépő Szovjetunióval való katonai együttműködés gondolatának elutasítására helyesen történik utalás, de figyelmen kívül marad annak a gondolatnak felmerülése, hogy ha a Szovjetunióval szemben egyre bizalmatlanabb német vezetés a romániai olajmezők biztosítására Magyarországon át csapatokat szállít, nem lehetne-e magyar csapatokkal Erdélybe bevonulni? Mint ismeretes, német „tancsapatok" Romániába való átszállítására a magyar kormány engedélyével csak 1940 őszén került sor. Önálló magyar katonai fellépéshez a világháború egy újabb frontvonalának kialakulásától tartó német kormány a magyar sürgetések ellenére nem járult hozzá. így a magyar kormány taktikája immár — egy ismét csak kompromisszumos eredményt ígérő — második tengelyhatalmi döntőbíráskodást kiharcolására irányult. Helytelen ezt tagadni, de helyes annak bizonyítása, hogy a döntőbíráskodás nem magyar, hanem román részről kérték. Mint Teleki rámutatott Horthyhoz írt 1940. szeptember