Századok – 1993

Történeti irodalom - Krausz Tamás: Pártviták és történettudomány. Viták az „orosz történelem sajátosságairól” különös tekintettel a húszas évekre (Ism.: Erényi Tibor) III–IV/548

542 TÖRTÉNETI IRODALOM 549 nem volt osztályok feletti jellegű. (A „kereskedelmi kapitalizmus", mint a cárizmus támasza a 16. században stb.) Pokrovszkij véleményében megmutatkozott az oly jól ismert vitamódszer: az ellenfél véleményének túlhajtása: a merev, sokszor életidegen teoretizálás, a dogmatikus hajlandóság. Trockij nem Irt „osztályok feletti" államról, a cári hatalom viszonylagos önállóságát, a nyugati töke oroszországi szerepét emelte ki, viszont Pokrovszkij — mint Krausz írja — „az orosz önkényuralom kialakulásának kapitalista motívumait" állította a központba. Amikor azonban a történettudományt közvetlen politikai eszközként alkalmazzák, szükségszerűvé válik a nemegyszer rosszindulatú interpretálás, a belemagyarázás — és a későbbi viták során megmutatkozó hamisítás is. Trockijnak az 1905-ös forradalomról írt könyve ösztönzést adott a „permanens forradalom"-ról folytatott vitáknak. A „permanens forradalom" marxi eszme, amelyet „ortodox" követői (így a fiatal Leninre nagy hatással lévő К Kautsky) is vallottak. A lényege: a forradalom folyamat, amelynek különböző fázisai nem különülhetnek el egymástól: a polgári demokratikus forradalom átmegy szocialista forradalomba. Tulajdonképpen ehhez kapcsolódik az az orosz marxisták által is képviselt nézet, hogy összeurópai folyamatról van szó: „az imperialista hatalmukkal körülvett orosz munkás-paraszt köztársaság nem létezhet." Trockij - akinek a gondolkodásában az „orosz elmaradottság"-nak nagy szerepe volt szintén ezt az eszmét képviselte. Ezzel a felfogással került szembe 1924 végén (amikor nyilvánvalóvá vált, hogy az európai szocialista forradalomra nem kerül sor) a sztálini elképzelés: „szocializmus Oroszországban". Ez a fordulat megerősítette azokat a véleményeket, melyek a leninizmus (s még inkább a sztalinizált leninizmus) „gyökereit, forrásait tekintve Zaicsnyevszkijre, Bakunyinra, Tkacsovra, vagy Nyecsajevra stb. korlátozta". Krausz a fenti kérdésekkel kapcsolatos vitákat részletesen, magas színvonalon elemzi — kitérve természetesen a mi köreinkben kiváltképpen ismert Bergyajev munkásságára is. Összefoglalóan megállapítja: „Világos, hogy az a gondolati áramlat, amely október világforradalmi küldetéstudatát a nemzeti forradalmi hagyományra telepítette rá, kénytelen volt — a módszertani következetesség érdekében — e hagyományt „marximálni" — „leninizálni". Lenin — bár méltányolta az orosz forradalmi tradíciót, attól mint marxista élesen elhatárolta magát és sohasem ismerte el azt, hogy tőle fontos gondolati elemeket (és gyakorlati politikai javaslatokat is) átvett. Ezzel kapcsolatban Krausz hivatkozik az elhatárolódás szükségességére, a félreértések kiküszöbölésére: Csernisevszkijt pl. aligha lehetett „az orosz Marxnak" minősíteni, mint ahogyan azt egyesek tették. Ez igaz, de még hozzátehetnénk: Az európai szociáldemokráciával és annak számos értékével élesen szembeforduló Lenin a marxizmus — és csakis a marxizmus — által kívánta legitimálni gondolatrendszerét és mozgalmát. így érthető „óvatossága". Sztálinban pedig talán fel sem merült a gondolat, hogy a múlt századi terrorista-forradalmárt, Nyecsajevet inkább követi, mint Marxot. Kropotkin érdemeit pl. — a „kellő kritikával" — mind Lenin, mind Sztálin elismerte, az anarchista teoretikus felfogásának számos eleme, így pl. „hagyományos" humanizmusa idegen maradt számukra. Az említett, általunk kardinálisnak vélt problémákkal kapcsolatban bővebb kifejtésre lett volna szükség: a szerző itt túlságosan rövidre zárja a téma tárgyalását. Nem lett volna felesleges az erősen hatalomorientált bolsevik gondolkodásban oly jelentős taktikai elemekre, ezek jellegére is kitérni. Krausz Tamás későbbi munkák elemzésére rátérve utal az orosz önkényuralom természetéről kapcsolatos vitákra (feudális természetű-e, mi a viszonya a kifejlődő kapitalizmushoz, az ázsiai vagy az európai elemek dominálnak-e benne). A kategórikus ítéletektől, minősítésektől óvakodik. Rámutat: „A polémia menetét az önkényuralom fejlődéstendenciáiról erőteljesen befolyásolták a 20-as évek második felében már megmutatkozó szubjektivista magyarázatok, amelyeket maga Sztálin is inspirált." Igaz, talán túlságosan is mértéktartó megállapítás, hiszen Pokrovszkij követői — íme idevezet a túlpolitizált történettudomány csakhamar fasiszla-trockista-buharinista „bandának" minősültek (Buharin egyébként valóban értékelte Pokrovszkijt.) A sztálini koncepció új fplyamatokat is életre hívott: „ a szocializmus egy országban elv" és a vele együttjáró historizálással felnagyította az orosz múlt vélt vagy valós értékeit, miközben a nemzeti-nemzetiségi kérdésekről valójában tudományos igénnyel úgy szólván szó sem eshetett. Abban Krausznak feltétlenül igaza van, hogy az „orosz elmaradottság" nem „mensevik tézis". Az orosz polgárság gyenge volt és önállótlan, éppen ezért nem tudott radikálisan szakítani az önkényuralommal. Ez sokoldalúan bizonyított tény, amelyből egyenesen következik, hogy az oroszországi polgári demokrácia (valós parlamentarizmus) létrehozására irányuló kísérletek mindeddig kudarcra voltak kárhoztatva. De még mielőtt ebből bárki messzemenő következtetéseket vonna le — részben Krausz okfejtése alapján — két dologra emlékeztetnénk: 1. Oroszország társadalma a tárgyalt időszak óta alaposan átstrukturálódott: habár egyáltalán nem a klasszikus polgárosodás irányában. 2. A „polgári demokrácia" nem valamilyen skatulya: tág határai vannak. Ezek között bizonyos tekintélyelvű rendszerek is helyet kaphat-