Századok – 1993

Történeti irodalom - Sipos Péter: Die Sozialdemokratische Partei Ungarns und die Gewerkschaften. 1890–1944 (Ism.: Jemnitz János) III–IV/537

538 TÖRTÉNETI IRODALOM 538 1905-7 között az ország politikai életét ismerten válságok rázkódtatják meg, ami persze összefüggött egyfelől az oroszországi forradalommal, s azzal is, hogy a Monarchia Lajtán-túli részében elfogadták az általános választójog megadásán nyugvó parlamenti rendszer bevezetését — amitől nálunk a kormányzó körök, pártok és a mögöttük álló rétegek nagyon hosszú ideig visszariadtak. így az általános választó jogért (vagyis a polgári demokratikus berendezkedésért) vívott küzdelem főerejévé a munkásság és a munkásság szervezetei álltak. Ez megint nem új megállapítás — Sipos Péter viszont ezúttal gondosan elemzi, hogy a szociáldemokrata párt és a szakszervezetek között e téren milyen módon alakult évek hosszú során (változásaiban is!) az együttműködés — majd később, már 1917/1918-ban bizonyos súrlódás is. Sipos Péter aláhúzza, hogy az 1907-es gazdasági recesszió nyomán a bérek esése és a munkanélküliek számának gyarapodása milyen új feltételek közé szorította a munkásszervezeteket — s hogy ekkor a szakszervezetek általában visszafogottabb magatartást szorgalmaztak. A helyzetet az ő szempontjukból még tovább bonyolította, hogy ugyanebben az időben születtek meg az első nagy munkáltatói országos szervezetek — ami megint csak tovább rontotta küzdési lehetőségeiket. Az 1910-es években — miközben a munkások életkörülményei nem javultak — sőt, ugyanekkor a szakszervezeti és párttaglétszám újabb radikális megemelkedése tapasztalható és megkezdődik a területi pártszervezetek kiépítése is. Az első világháború jól ismerten ismét új feladatokkal szaporította a szakszervezetek (és pártszervezetek) gondjait, új szerepköröket is kaptak, miként Sipos nyomatékosan aláhúzza, az államhatalom ekkor keresi meg első ízben úgy a munkás/szakszervezeteket, hogy azoknak ne a munkáját bénítsa, korlátozza - hanem segítségüket kérje. Sipos természetesen nagy gondot fordított arra, hogy a rendkívüli „forradalmas évek" időszakában is érzékeltesse a három vizsgált terület alakulását, kölcsönhatását — majd terjedelemben is jóval tetemesebb részt biztosított az 1920-as éveknek, amikor is minuciózus gonddal rajzolja meg, hogy az ellenforradalom nyomán a rendkívül nehéz körülmények között miként történt meg a szakszervezetek, majd a szociáldemokrata szervezetek újjáalakítása. Sipos aláhúzza azt a jól ismert tényt, hogy a hajdani vezetőgárda „ellehetetlenült", méghozzá a párt élvonalbeli vezetői közül azok is, akik kezdettől a kommunista párt, majd a Tanácsköztársaság ellen léptek fel (Garami Ernő, Buchiner Manó) és egy új vezetőség vette kézbe az újjászervezés munkáját, amelyben a korábbinál aránytalanul nagyobb volt a szakszervezetek befolyása. Ezek után kettős nyomvonalon érezteti a meglepetéseket: az 1922-es parlamenti választáson a sokak számára megdöbbentően nagy szociáldemokrata sikert, másfelől a szociáldemokrata (szakszervezeti) bázisnak tartós továbbélését; a szerző ismerteti e bázis belső alakulását, vagyis a dinamikus folyamatokat is) — s azt is, hogy ez a „szilárd bázis" a szervezetlen munkások nagyobb tengerében szigetet alkotott, s hogy a hagyományos munkásszervezeteknek mindjárt 1919-tól/1920-tól nagyobb mértékben kellett szembetalálkozniuk a keresztényszocialista régebbi, és a különféle nacionalista, majd az 1930-as években már nyilas színezetű munkásszervezetekkel. A kötet harmadik nagy fejezete (ami terjedelmileg és hangsúlyban is rövidebb) elemzi a szerő az 1930-as éveket. E fejezetben a figyelem középpontjába érthetően az antifasizmus kerül: egyfelől a hitleri nemzetközi fasiszta veszély ellenében, másfelől úgy, hogy Gömbös Gyula kormánya világosan is meghirdette a szakszervezeti és szociáldemokrata mozgalom megtörését, „az új nemzeti" keretekbe való belekényszerítését. Sipos idézi a kritikus kormányfői nyilatkozatokat, nagy figyelmet fordít az új kormánystílus, „a szociális demagógia" rendeletekben megnyilvánuló és a munkásság egyes köreit megtévesztő hatására — s ezzel állítja szembe Peyer bátor antifasiszta és munkásvédő tevékenységét, amit kiegészít Mónus elméleti munkássága és az olyan élvonalbeli és szaktársaik körében népszerű szakszervezeti emberek példás bátor áldozatvállalása, mint a mártírhalált halt vasas szakszervezeti vezetőké (Kabók Lajosé és társaié). Sipos Péter monográfiájának még több erényéről szólhatnék — mindenesetre ezek közé tartozik, hogy az ország mindenkori politikai helyzetét és éppen a kormánykörök orientációját jó érzékkel meg tudta rajzolni —, ám néhány aggályom is maradt a munka elolvasása után. Minden hasonló, végeredményben terjedelmileg korlátok közé szorított szintézis egyik legnagyobb problémája az aránykérdés. így az első áltilános észrevételem a nemzetközi összefüggések nem eléggé hangsúlyos nyomon követése, kimutatása. Hiszen a tudatos és a spontán szervezkedés már az „első" pillanatoktól jelentkezett — és a tudatosnál pedig minden esetben ,jelen volt" a nemzetközi hatás. S az 1860/70-es években is így volt. Ám később a szakszervezeti semlegesség vitánál egyáltalán nem derül ki az olvasó számára, hogy ugyanebben a kérdésben a II. Internacionálé nagy kongresszusi fórumain, s vezető pártjaiban — s így a németben is — 1904-1907 között ugyanilyen viták folynak. Később ugyanezek a nemzetközi viták áthatják az 1917/18-as vitákat is. Úgy vélem, a Vörös Bécs hatása is kihívóbb, „robban-