Századok – 1993

Történeti irodalom - Szeged története (1849–1919) (Ism.: Bezdán Sándor) III–IV/521

TÖRTÉNETI IRODALOM 523 Győr, majd Budapest történetével adott példát a korszerű történetírásból. Az összehasonlító módszer korántsem kőtelező illusztráció a műben. Jelzi, hogy koronként és tárgyanként hogyan érvényesül egy-egy városfunkció a régióban vagy azon kívül. Ezáltal megállapítható a város tényleges helye a városok sorában, kiemeli az általános és speciális vonásokat. (Ilyen sajátos elem pl. a városépítés, árvízvédelem.) A települések és vonzáskörzetük kötődése bárhol sarkalatos kérdése a gazdaságföldrajznak és történeti földrajznak, a városhiányos Alföldön még inkább az. Aligha véletlen, hogy Bálint Sándor szögedi nagytájról, szögedi nemzetről értekezett, Erdei Ferenc Város és vidéke címmel írt könyvet e tájról. A településhálózati szempontok persze szétfeszítenék a monográfiát, de a földrajzi vagy funkcionális közelség okán gyakori Debrecen, Kecskemét, Temesvár, Arad, Hódmezővásárhely, Szabadka stb. különböző szempontú összevetése. Mivel néhány város most készíti saját történelemkönyvét, a szegedi feldolgozás tanulsága — több szempontból — hasznosítható. A szerzők az adott körülmények között, a források, előtanulmányok és felkészültségük meghatározottságában szintézisre törekedtek, de szinte valamennyien utalnak a tudományos kutató munka folyamatosságára. Nemcsak a témák lezáratlanságáról szólnak, hanem újabb feladatok jelzésére is vállalkoznak. A közigazgatástörténet Ruszoly József személyében avatott tollú szerzőt kapott, mivel e témakörben számos publikációja jelent meg, sőt német jogtörténeti stúdiumai révén a nemzetközi kitekintés lehetősége is adott. Érdekes, hogy a reformkori ifjak egy része nemcsak örökségként hagyta az újabb nemzedékekre a polgári önkormányzatot, hanem részt vett a szakszerű (végzettséghez kötött) közigazgatás megszervezésében is. A városi szabályzatok alakulása, az autonómia és belügyminisztérium ütközése, a városvezetés és pártharcok történeti áttekintésben csakúgy tanulságosak, mint aktuálpolitikai szempontból. A város megerősödésével párhuzamosan épült ki a középszintű államigazgatási szervezet. Az intézményhálózat bővülése (postaigazgatóság, vasúti üzletigazgatás, királyi ítélőtábla, erdőigazgatóság stb.) a városfunkciók terebélyesedése mellett a hivatalnokréteg növekedését is jelentette. A város és megye párviadala szintén régi keletű: Szeged többször kérte Csongrád megye székhelyének odahelyezését, időnkénti önálló Szeged-megyét is terveztek. Ezek a törekvések országosan és itt is azon buktak meg, hogy a megye nem kívánt a polgárosult városok fennhatósága alá kerülni. A város mindössze annyit ért el, hogy a Tisza másik partján fekvő Újszegedet Torontál megyétől 1880-ban hozzácsatolták, s ez alapja lett későbbi terjeszkedésének. Érdekes színfoltjai voltak a helyi közigazgatásnak a megnépesülő határban szerveződött tanyai kapitányságok. A természetföldrajzi feltételek már a megelőző évszázadokban is behatárolták a város gazdasági fejlődését. A Tisza és Maros korszakunkban is éltető forrás: szállít sót, fát és más árut, még malmokat hajt, tere a vízi foglalatosságoknak stb. Hogy mégis milyen „veszélyes üzem" a folyó, azt több kis, és egy tragikusan nagy árvíz bizonyította. A város fekete krónikájában 1879. március 12. szomorúan jeles nap, melyre nemcsak az évfordulókon fölzúgó harangok emlékeztetnek, hanem a fogadalmi templom, a Segesdi György alkotta emlékmű és a városkép szinte minden nap fölidézheti, hogy akkor a víz volt az úr, azután az ember. 165 életet és az épületek többségét elsodorta a víz, a pusztulás helyrehozhatatlannak tűnt. Az udvar segítőkészségét Ferenc József, az országét Tisza Kálmán sürgős, együttes látogatása fejezte ki. A gyűjtések enyhítették a szenvedők bánatát. A nemzetközi összefogást a nagykörút szakaszainak neve őrzi: Berlin, London, Párizs, Róma, Bécs, Brüsszel. A helyreállítást királyi biztosság irányította. Az újjáépítés érdeme a városvezetésé és a lakosságé. Különösen a kiváló mérnököké (pl. Lechner Lajos). Az árvízi tabula rasa lehetővé tette, hogy kövessék az egykorú modem városrendezési példákat (Párizs, Bécs, Budapest) a körutak és sugárutak kialakításával. Nemcsak a csöpörkés (köszönet a vizenyős-szinonima megőrzéséért!) területek feltöltésével emelkedett a város szinte, hanem a korábbi földszintes házak helyett sok egy-két emeletest építettek. Nagy Zoltán plasztikusan írja le az urbanizációs folyamatot, figyelemmel a városrészek arculatára (pl. földműves Alsóváros az ún. „napsugaras házakkal", polgárosult Palánk), a gazdasági ágazatok és az infrastruktúra kiépítésének összefüggéseire. Juhász Antal a mezőgazdaságról és agrárnépességről írván ismét bebizonyította, hogy egyik legjobb ismerője az alföldi tanyásgazdálkodásnak, amelyben a külterjes állattartás mellett fejlődik a belterjes haszonállat-tartás és a munkaigényes szőlő- és gyümölcstermelés. Az átalakulás általános vonásainak bemutatásán kívül kellő teret szentel az olyan speciális intenzív kultúrának, mint pl. a fűszerpaprika. A külterületi népesség 1850-1910 között több mint háromszoros lett (13 508 - 42 419 fő). A történész-néprajzos természetesen a mennyiségi mutatóknál is érzékenyebb a gazdálkodásban és életmódban bekövetkezett változásokra, pl. a parasztpolgár formálódására. Szeged hatalmas határát bérleti rendszerben használta. Gaál Endre a városgazdálkodásról (novum!) szólván megerősíti a társadalmi következményt: talán ez a fő oka annak, hogy a város elkerülte az agrárszocializmus sokkját, és a kivándorlási vérvesztesége is kevesebb az átlagnál.