Századok – 1993

Történeti irodalom - Szeged története (1849–1919) (Ism.: Bezdán Sándor) III–IV/521

522 TÖRTÉNETI IRODALOM 522 föltárására és kritikai összevetésére rengeteg időt fordítottak. Szerencsére nem sürgette a munkatársakat a .jubileumi történetírás" erkölcsi és anyagi pressziója. Az összehasonlító módszert tekintve különösen sikeres felfedezés a szokásos (gazdasági, népesedési stb.) statisztikák mellett az e kötetben először részletesen kiaknázott Magyar városok statisztikai évkönyve (Budapest, 1912). A 150 táblázat szinte kimeríthetetlen adatbank a törvényhatósági és rendezett tanácsú városok egybevetésére még akkor is, ha nem csak a Mikszáth-novelláböl ismetjük a korabeli statisztikák pontosságát. Szegeden nagy hagyományú a történetírás támogatása, bár ez nem testesült úgy monográfiákban, mint pl. Debrecenben. A város alapító tagként lépett a Magyar Történelmi Társulatba, amely azonban éppen az első monográfia pályázat alkalmával a szoros határidő (1859: 6 hónap) miatt inkább a forráskiadványokat, rész- és előtanulmányokat szorgalmazta. Ez a jó tanács manapság is elkelne a sebtében elkövetett „monográfiák" helyett. Gaál Endre a vizsgált évtizedekről szóló szakirodalom mellett elemző áttekintést adott a korszak történetírásáról is. Ez egyben tisztelgés a jeles elődök előtt. Reizner János — német polgári családból származó főjegyző, majd könyvtár- és múzeumigazgató — a századfordulón adta ki a szeretett város négykötetes történetét, melyet az egykorú hasonló művekre utalva méltán tekinthetünk a polgári öntudat megnyilvánulásának is. Már akkor a nagy árvíz választotta el a múltat: az 1879 utáni jelenkort Kulinyi Zsigmond foglalta kötetbe. A korszakról szóló eddig megjelent egyenetlen szintű tanulmányok mellett sokat — talán mégsem eleget? — hivatkoznak a szerzők két egyszemélyes intézményre, Bálint Sándorra (A szögedi nemzet I—III., szakrális néprajz stb.) és Péter Lászlóra, akit könyvei, stúdiumai és glosszái ismeretében akár élő várostörténeti lexikonnak is tekinthetünk. Régebben a Tiszatáj, mostanság pedig a föl-föltámadó Szeged című folyóirat ad teret a helytörténeti tanulmányoknak. A műhelyek — egyetem és főiskola, könyvtár, levéltár és múzeum — önálló kiadványokban húznak egy-egy vonást a város múltbeli portréjához. A kijelölt időhatár — a forradalmakkal közrefogott békebeli hét évtized — a szerkesztő és szerző feladatát is meghatározta: bemutatni a korábbi modernizációs törekvések folytatását, a kapitalista gazdaság és polgári társadalom kialakulását. Ez a nagy átalakulás természetesen megmutatkozott a városfunkciók módosulásában, az urbanizáció, a közigazgatás és kultúra területén egyaránt. Változó városról és szinte nemzedékenként újra értelmezett történelemről beszélünk, mégis maradandónak tűnik a két (önmagában is nagy) félkötet. Ez pedig a tények és adatok tiszteletén, az összefüggések elfogulatlan megítélésén alapul. Tudományos eredményei révén e Szeged-kötet is azon művek sorába lép, melyek lehetővé teszik a Bácskai Vera kezdeményezte magyarországi várostipológia folytatását a 19. század további évtizedeire is. A helytörténeti monográfiák első vitapontja rendszerint a tematika. A tanulmánykötetek témái; többnyire a kutatók felkészültsége határozza meg, a monográfiák esetén azonban csak a csonka forrásbázis mentesíthet a városlét minél teljesebb „lefedése" alól. A tematikus és korszakos szerkesztés gondját sokszor súlyosbítja az, hogy a község- és várostörténetek akkor is követik a nemzeti történelem tagolását, ha helyileg annak szinte semmi vetülete лет mutatható ki. Szeged történetének 3. kötete — hasonlóan az előzőhöz — ún. kombinált szerkesztést választott. A városigazgatást 1867-ig, a társadalmi-politikai küzdelmeket pedig 1879-ig követi nyomon az első két fő fejezet. Egyik esetben tehát az országos, másik esetben a helyi korszakhatár érvényesül. Eltekintve a közigazgatásban mellőzött évektől (1867-72), melyeket előre és visszautalással hidal át a szerző, szerencsésebb lett volna következetesen a tematikus tagolás. A gazdasági szférák, a társadalom és városkép stb. folyamatos tárgyalása — bizonyos belső szakaszolás mellett is — jobban érzékelteti a trendeket. Az 1879-es árvíz ugyan minden tekintetben rettenetes fordulat a város életében, de m^sem indokolt, hogy éppen csak a társadalmi-politikai ütközetekben legyen hangsúlyozott vízválasztó. A történetírás alakítja történelemszemléletünket. A helytörténeti munkák — az olvasók többségének intenzívebb érzelmi kötődése miatt — talán még közvetlenebbül formálják a retrospektív társadalomképet. Ez a Szeged-kötet — a már említett adatgazdagsága és problémaérzékenysége, valamint elemző és összehasonlító módszere miatt hozzájárul a reálisabb dualizmuskép kialakításához. Erre annál nagyobb szükség van, mert az átértékelés ugyan már évtizedek óta tart, de a történeti közvéleményben, részben korosztályok függvényében a szélsőséges megítélés a félgyarmati státusból az apologetikus modellig terjed. Módszer tekintetében méltán nyert elismerést már a kötet bemutatásakor a többszörös kölcsönhatás elemzése; az országos jelenségek szegedi érvényesülését éppúgy szembesítették, mint a helyi folyamatok hatását az ország sorsára. Ugyanakkor a város fejlődésének egyidejű folyamatait is kölcsönhatásban vizsgálták. A jobbára tematikus tárgyalás miatt ez csak a kötetek teljes áttanulmányozása után derül ki. Csak ez a szemléletmód küszöböli ki a helyismereti munkák gyakori hibáját, a provincializmust. E téren, a szerkesztő és írógárda mellett, már a kötetlektor is személyes garanciát jelent, mivel Vörös Károly előbb