Századok – 1993

Közlemények - Gecsényi Lajos: Bécs és Magyarország kereskedelmi kapcsolatainak történetéhez a 16–17. század fordulóján III–IV/469

470 GECSÉNYI LAJOS zsitvatoroki békekötés után sem javultak, mert a váczi révig terjedő utat nem tették szabaddá."1

Hasonló szellemben írt a több kötetes Bécs városi monográfia megfelelő fejezeteinek szerzője Karl Fajkmajer is, akinek mindmáig alapvető értékű feldolgozásához a későbbi osztrák gazdaságtörténeti kutatók viszonylag keveset tudtak hozzátenni.2 Valóban újat e tekintetben egy 1970-es gazdaságtörténeti konferencián Harald Prickler kismartoni levéltáros-történész előadása jelentett, aki a fraknói Eszterházy levéltárból előkerült 1603. és 1604. évi köpcsényi (kittseei-i) harmincadjegyzékek alapján beszélt az 1603-ban ott regisztrált kolozsvári kereskedőkről.3 Adatközlése, melyet Othmar Pickl gráci gazdaságtörténész professzor nemcsak felhasznált, de az alsó-ausztriai Maria Eilend 1616/1617-es vámjegyzékeinek adataival ki is egészített, valójában bázist teremtett a korábbi nézetek felülvizsgálatához.4 A kolozsváriak folyamatosan továbbélő nyugati összeköttetéseit az 1599-1637. évi kolozsvári harmincadjegyzékek alapján azután Pap Ferenc dokumentálta megingathatatlanul 1980-ban és 1981-ben megjelent tanulmányaiban. Ezek szerint a kolozsvári polgárok kereskedelmi kapcsolatrendszerében 1599-ben éppúgy Bécs állt az első helyen, mint 1610-ben vagy 1618-ban, megelőzve Lengyelországot és Magyarországot. (A kép teljességéhez tartozik, hogy a 17. század első évtizedéről nincsenek adatok.) A csekély magyarországi import önmagában is bizonyítéka annak, hogy a kolozsvári távolsági kereskedők ebben az időszakban is közvetlenül a császárvárosba utaztak iparcikkeket bevásárolni.5 A debreceni, váradi és más tiszántúli polgárok bécsi kapcsolatairól a köpcsényi és Maria Ellend-i regisztrumok Prickler és Pickl által jelzésszerűen ismertetett közlésein kívül a szakirodalomban eddig legfeljebb egy-egy elszórt adat bukkant fel. E jegyzékek további kiértékelése és a petronelli Abensberg-Traun levéltárban található eddig fel nem tárt adatok azonban lehetőséget adnak az említett vidékek kereskedői által végzett szállítások hozzávetőleges feltérképezésére. Tern észetesen nem elhallgatva azt, hogy ezek az információk is sporadikusak és így elsőso ban a kiterjedt folyamatok érzékeltetésére szolgálnak.6 A Bécset Magyarországgal összekötő, vámszedő helyekkel sűrűn övezett kereskedelmi útvonal ütőerei a bécsi városfalak tövéből (a Roterturm nevű kaputól) induló dunai víziút és a Stubentor nevű városkaputól a Landstrasse elővároson, Schwechat és Fischamend (itt a Fischa folyón réven kellett átkelni) városkákon áthaladó Duna jobbparti szárazföldi út voltak. Mellettük időről időre említik a vámokat elkerülő mellékutakat, melyek használatát az uralkodói leiratok szigorúan tiltották.7 A Duna egyike volt a térség legfontosabb nyugat-keleti tranzitútjainak, amely Dél-Németországtól Magyarország középső területeiig biztosította az összeköttetést: Felső- és Alsó-Ausztriában Linznél és Kremsnél északi, északkeleti irányba Cseh- és Morvaország, illetve Szilézia felé, ágaztak el utak, délről pedig eddig hozták a Brennerstrassen majd az Inn folyón valamint a Semmeringstrassen az olasz területekről részben magyarországi továbbításra szánt nagy értékű posztókat, fűszereket, déli gyümölcsöket. Ezt a kapcsolatrendszert a bécsi városi kereskedők mellett az ugyanitt élő kiváltságolt udvari szállítók (zömében olasz eredetű családok) uralták, míg a délnémet viszonylatban augsburgiak, nürnbergiek tevékenykedtek. Ők ugyancsak posztót és más textiliákat, ún. nürnbergi szatócsárut, üveg- és vasárut hoztak a bécsi piacokra és vásárokra, elsősorban pedig az itteni lerakatukba, az ún. Niederlagba.