Századok – 1993
Tanulmányok - ifj. Barta János – Barta Gábor: III. Béla király jövedelmei (Megjegyzések a középkori uralkodóink bevételeiről) III–IV/413
434 IFJ. BARTA JÁNOS - BARTA GÁBOR azonos tartalommal: a füstpénzt) a király földjén lakó, azt művelő, a serviensek és a szolgáló népek között elhelyezkedő szabad állapotúak fizették. E jövedelmek éppen a 12-13. század fordulóján csappantak meg. Közismert, hogy III. Béla utódai, elsősorban két fia, Imre és II. András milyen bőkezűen adományozták a királyi uradalmakat. Az Eckhart-könyv tanulsága szerint ennek az adományozásnak az igazán súlyos következményét nem magában az elidegenítésben kell látnunk, hanem abban, hogy velük együtt az uralkodó lemondott a magánkézbe került adománybirtokok megadóztatásáról is. III. Béla alatt azonban ezek a változások még nem érvényesültek, s az állam a megyeszervezet apparátusát felhasználva, az ispán és adószedői révén az adóalanyok tudatos felmérésével és bizonyos nyilvántartásával (pl. a „füst" megszámlálásával) gondoskodott folyamatos és egyenletes jövedelemről. Arról természetesen nem lehetett szó, hogy ezeket a megyékből származó „kétharmad-részeket" vagy ajándékokat a király lakóhelyére szállítsák. Az uralkodó és kísérete, vagy az őt képviselő főméltóságokat a kor szokásainak megfelelően körbejárták az országot és helyben, az ispáni székhelyeken élték föl e természetbeni hozadékok legnagyobb részét. Ilyen körülmények között aligha lenne érdemes hajszálpontos elszámolási rendszert elképzelnünk. Az esetleges torzítás arányára azonban nem lehet visszakövetkeztetni a későbbi adatokból. Míg ugyanis az Árpádok fénykorában az ország területének 2/3-a állt közvetlenül az uralkodók birtokában, addig Károly Róbert uralkodása elején alig rendelkezett saját jószággal az országon belül, s élete végére tudta csak elérni, hogy a váruradalmak kb. 50%-a újra a koronáé legyen, de itt már a vár nélküli uradalmakkal nem is számolnak. Zsigmond ugyanolyan mélypontról kezd, mint egykor I. Károly, s ő már az Anjou-kori uradalmaknak is csak a felét tudja visszaszerezni. I. Mátyás ugyan óriási magánbirtokkal rendelkezett, de mint királyi birtoktest ez nem lehetett jelentős (már a váraknak is legföljebb 10%-a volt az övé). Kimutatásaink adatai tehát egyszerűen nem vethetők össze egymással.63 Sokszor bírált tétel a III. Béla kori kimutatásban az erdélyi idegenektől („de alienis hospitibus regis de Ultrasylvas") állítólag nyert évi 15 000 márka (2800 kg tiszta ezüst érték). Hiszen II. András király 1224-ben, a dél-erdélyi szászok számára kibocsátott híres kiváltságlevelében, az ún. Andreanumban mindössze évi 500 márkában (93,3 kg ezüst) szabta meg a szászok évi adóját. Bár van olyan elmélet, amely szerint ez az évi 500 márka nem a Szeben-vidékiek teljes adója lett volna, hanem csak a pénzbeváltásból fizetendő összeg, a harmincszoros különbség ezzel sem magyarázható. Első észrevételként szabadjon megjegyeznünk, hogy a kimutatás az Erdély (Ultrasylva) kifejezés mellett nem szól az érintettek nemzetiségi hovatartozásáról. Márpedig mai ismereteink szerint a „hospites" fogalom nem kötődött sem nemzetiséghez, sem pedig társadalmi kategóriákhoz, mindenkire alkalmazták, aki nem fért bele a magyar társadalom akkor általános kategóriáiba.6 4 Erdélyben pedig a 12. század végén többféle betelepült, vagy betelepített nem-magyar népesség is élt, a legismertebb, germán nyelvű szászok, flamandok, svábok mellett vallonok, besenyők és minden valószínűség szerint az első román csoportok.6 5 Az igazat megvallva e népcsoportok jogi helyzetéről semmiféle 12. századi adatunk sincsen, mint ahogyan a később szintén önálló jogrend szerint élő székelyek társadalmi állapotát sem is-
