Századok – 1993
Tanulmányok - ifj. Barta János – Barta Gábor: III. Béla király jövedelmei (Megjegyzések a középkori uralkodóink bevételeiről) III–IV/413
432 IFJ. BARTA JÁNOS - BARTA GÁBOR egyszer éppen a lakosságszámból való visszakövetkeztetésen alapulnak. A bányászat és a pénzverés haszna erősen ingadozott, de érthetően soha többé nem érte el a korábbi mértéket. Zsigmond alatt a bányászat, pénzverés és a kapuadó együttes jövedelme még mindig kevesebb, mint 2/3-a az eredeti III. Béla kori mennyiségnek (6638 kg), sőt még az általunk korrigált mennyiséget sem éri el. Mátyás alatt viszont a füstpénzből származó bevétel önmagában meghaladta a vitatott 11 201 kg ezüstértéket (15 211 kg) igaz, csak 35,8%-kal. A bányászattal együtt viszont már 57%-kal több annál, azaz 18 581 kg. Ez pedig a korrigált összegnek már több mint kétszerese. Ha becsléseink nem nagyon tévesek, akkor elődeivel szemben, csak Hunyadi Mátyás tudott igazán élni az újfajta adóztatási rendszer előnyeivel. Valamivel áttekinthetőbb adatokat találunk a sójövedelmek összevetésénél. Az egymást követő listák görbéje persze itt sem egyirányú: Zsigmond uralkodása idejére 32%-os növekedés, onnan Mátyásig 20%-os csökkenés tapasztalható, a Mátyás-korabeli sójövedelem alig 5,8%-kal magasabb a III. Béla korinál. A sókereskcdclcm és a sójövedelem máig is a középkor homályos tényezői közé tartozik. Paulinyi Oszkár szerint a király mintegy a véletlennek köszönhette, hogy a sótermelés monopóliumát nem vonták kétségbe: az első sóbányák kivétel nélkül királyi birtokokon helyezkedtek el, így egyszerűen az uralkodó magánbirtokának egyik bevételi forrását fordították át regálé-jövedelemmé.5 8 Tudjuk, hogy bár a só árát királyi rendeletek rögzítették, a kincstár tényleges bevétele a monopóliumból a bányák távolságának és a szállítóutak járhatóságának akár időszakos változásaitól is függött. A 12. századi sóbányászat hasznát a Morvaországba, ill. Ausztriába irányuló export is növelte.59 A III. Béla és a Zsigmond-kori jövedelmeket összevetve csak feltételezni tudjuk, hogy a sóból nem lehetett különleges, és főleg nem ingadozó mennyiségű hasznot húzni. A mindenkori fogyasztást ugyanis lehatárolta a népesség száma. A só-jövedelmet így az évszázadok során stabilizáltnak kell tekintenünk. A Zsigmond korára bekövetkezett 32%-os növekedést ezért a lakosság számának változásához kell mérnünk. Márpedig a magyarországi népesség a 14. század lassú emelkedése után (amit erőteljesen korlátozott, bár nem olyan katasztrofális következményekkel, mint nyugaton, a század közepi pestisjárvány) az 1420-as években aligha lehetett több 3 milliónál. A III. Béla korához képest bekövetkezett 50%-os népességnövekedést nyugodtan követhette 32%-os emelkedés a sófogyasztásban (mondjuk az előállítás költségeinek feltételezett emelkedése miatt), bár nagyobb differencia kétség kívül megnyugtatóbb volna. Ha ugyanis a Zsigmond-kori adatból (3951 kg ezüst-érték) indulunk ki, az 1420-as lakosságszám 2/3-ának lineárisan 2650 kg ezüstértékű 12. század eleji sóbevétel felelne meg. A különbség azonban még így számolva sem túl nagy: hiszen a 2650 kg-nál alig 13%-kal, a kor nyelvén majdnem pontosan 1/8-dal nagyobb csak a kimutatásban feltüntetett 2987 kg-os érték. A Zsigmond-kor és a Mátyás-kor között jelentkező só-jövedelem csökkenés magyarázatát pedig, legalábbis részben, megtalálhatjuk a királyi sómonopólium árpolitikája és a valóságos gazdasági folyamatok közötti szakadékban. Kubinyi András mutatta ki, hogy a 14. század vége és a 15. század vége között a só államilag megállapított ára változatlan maradt, miközben a bányászat és a szállítás költségei jelentősen megnőttek. (A munkabérek esetében ez a növekedés egyenesen 100-150%-os,
