Századok – 1993

Folyóiratszemle - Történetírás Kelet-Európa országaiban II/381

385 FOLYÓIRATSZEMLE kívül kritikusan vélekedik a jelenlegi bolgár történetírásról: provinciálisnak, didaktikusnak tartja, mely belevész a nemzeti történelembe és önmagában zárt rendszert alkot rendkívül korlátozott célkitűzésekkel. A magyar történetírást Deák István, a Columbia University professzora mutatja be. Deák megy a legmesszebbre vissza: a késő 12. századi Gesta Hungarorum -mai kezdi a bemutatást és kiemeli 1301-et, mint fordulópontot nemcsak az ország történelmében, de a történetírásban is: a különbözó, egymást váltó királyi családok — az Anjou-k, a Jagellók, a Luxemburgok — uralkodása alatt sok színűbb lett a krónika- és történeti irodalom és a szerző megállapítása szerint sok olyan kérdés már ekkor felvetődött, melyek azután évszázadokig foglalkoztatták a történészeket és a nagyközönséget: a magyarok eredete, azok a körülmények, melyek arra kényszerítették őseinket, hogy a Kárpát-medencébe vándoroljanak; a honfoglaláskor elfoglalt földterület nagysága; a hódítók sikere, ahogy integrálni tudták az itt talált népcsoportokat; az a megrázkódtatás, amelyet a nemzetre erőszakolt kereszténység jelentett; az államalapítás és a konszolidáció; és végül az: mi a magyar nemzet küldetése, szerepe Európában? A török hódítás és a Habsburg-uralom új kérdéseket vetett fel. Egy aránylag szűkkörű „keleti" iskola úgy látta Magyarországot, mint egy — elképzelt — romlatlan „turáni" faj legnyugatibb védőbástyáját a nyugati romlottság ellen; de számosabban pont ellenkezőleg ítélték meg a helyzetet: Magyarország a „Nyugat" védőbástyája a keleti „pogányok" elleni harcban. A török uralom alóli felszabadulás után a barokk kor hozta meg az első jelentősebb több kötetes, Magyarország történetét leíró művet: a jezsuita Pray György (1723-1801) és Katona István (1732-1811) munkáját. A magyar történetírás igazi felvirágzása viszont csak 1848 után kezdődött el. A szerző Horváth Mihályt (1809-1878) emeli ki, bár bírálja naivságáért, amikor az egész nemzet kollektív szabadságvágyáról ír a szabadságharcban is részt vett püspök. A nemzeti liberális történészek, majd az őket követő pozitivisták szilárdították meg mind szellemileg, mind az intézményi hátteret tekintve a történettudományt; az utóbbiak egyik legmaradandóbb alkotása a Monumenta Hungáriáé Historica, mely az első világháború kitörésekor már több, mint 120 kötetet számlált és amely ma is a középkor és a korai újkor kutatásának fontos forrása. Az 1867-es kiegyezést követően a pozitivisták háttérbe szorultak — legalábbis a nagyközönség szemében: a nemzeti romantikusok foglalták el helyüket, élükön Thaly Kálmánnal (1839-1909), aki a protestáns erdélyi és a kuruc hagyományok kultuszát hirdette, időnként egy kis történelemhamisítástól sem rettenve vissza. A dualizmus kora Deák István értékelése szerint a magyar történettudomány egyik, ha nem a virágkora volt: olyan kiváló, máig ható tudósok működtek ekkor, mint Szilágyi Sándor (1827-1899), Fraknói Vilmos (1843-1924), Acsády Ignác (1845-1906), Károlyi Árpád (1853-1940), Márki Sándor (1853-1925), Angyal Dávid (1857-1943), Marczali Henrik (1856-1940), aki talán a legtermékenyebb volt közülük, és Tkgányi Károly (1858-1924). A századforduló táján és a 20. század első évtizedeiben két oldalról is támadták a pozitivistákat: egyrészt a radikálisok, flki

k a

Huszadik Század köré tömörülve az addig elhanyagolt társadalom- és gazdaságtörténetre koncentráltak és keserűen írták le a korabeli magyarországi állapotok elmaradottságát Nyugat-Európa viszonyaihoz képest. A csoport vezéralakjai Szabó Ervin és Jászi Oszkár voltak, akik elérték később azt a „dicsőséget", hogy mind az 1945 előtti, mind az az utáni rezsimek persona non gratanak nyilvánították őket; „rehabilitálásuk" az 1980-as években komoly szellemi kihívást jelentett az akkori kommunista vezetés számára. A másik oldalt a Geistesgeschichte képviselte, mely az igazi kihívást jelentette a nemzeti romantikusok számára. Az irányzat legkiemelkedőbb képviselője, akit Deák István a legnagyobb formátumú magyar történésznektart kimondatlanul is, Szekfű Gyula (1883-1955) volt. Szekfű „Száműzött Rákóczi"-ja bombaként robbant: a kuruc hős demitologizálása hazaárulásnak minősült a könyv megjelenésekor a „hazafiak" szemében. 1920-as „Három nemzedék"-e a liberálisokat, a dzsentrit és a zsidókat tette felelőssé a hanyatlásért; igaz, 1934-ben megjelent „A három nemzedék és ami utána következik" c. munkájában Szekfű elutasította a faji ideológiákat a fenyegető fasizmus árnyékában. Szekfű ideológiai alapvetését tette magáévá a korszak meghatározó kultúrpolitikusa, Klebelsberg Kunó is: mivel Magyarország elvesztette nagyhatalmi státusát gazdaságilag és politikailag, a magyarságnak a szellemi teljesítmények révén kell kitűnnie. A két világháború között működő történésznemzedék is olyan „óriásokat" mutatott fel, mint a középkoros Mályusz Elemér (1898-1989), az agrár-, kultúr- és várostörténész Domanovszky Sándor (1877-1955), aki évtizedekig szerkesztette a Századok-at, vagy Hajnal István (1892-1956), aki a kevés egyetemes történeti érdeklődésű történészhez tartozott és aki az egyik legsokoldalúbb képviselője volt a diszciplínának: a gépek történetétől kezdve a Kossuth-emigráción át III. Béla kancelláriájáig számos témáról írt lebilincselően és egyenletesen magas színvonalon. Ugyancsak Hajnal István volt az, aki — Deák szerint — a legnagyobb hatást gyakorolta kora szellemi életére Szekfű mellett: a „harmadik utat" hirdető „népiek" sokat vettek át szemléletmódjából és módszeréből. 1949 után a marxizmus vált az egyedüli elfogadott és tolerált módszerré. A sémának nem engedelmeskedő magyar történelmet a kor vezető ideo-