Századok – 1993

Folyóiratszemle - Történetírás Kelet-Európa országaiban II/381

386 FOLYÓIRATSZEMLE lógusa, Révai József (1898-1959) „igazította át", többek között: Révai Szabó Ervin felfogásával ellentétben az 1848-as forradalmat „polgári forradalommá" nyilvánította, hogy az 1919-es forradalom „legitim" proletárforradalom lehessen. A hivatalos „hós" Kossuth Lajos lett, akire mind a kommunisták — forradalmisága miatt —, mind a nacionalisták — hazafisága miatt — felnézhettek. Révai és Mód Aladár (1908-1973) tekinthető a magyar „nemzeti marxista" történeti iskola megalapítóinak. Mód dogmatikus marxista „Négyszáz év küzdelem az önálló Magyarországért" c. műve vált a tankönyvek zsinórmértékévé; a könyv „a szuperhazafias kuruckodás és a proletár internacionalizmus szerencsétlen keveréke". A kor másik ideológusa, Andics Erzsébet pedig felvázolta a „haladó" történelmi személyek sorát: Dózsa György — II. Rákóczi Ferenc — Kossuth Lajos — Petőfi Sándor (Rákosi Mátyás). A hivatalos történelemszemléletet reprezentálja, bár az előbb említetteknél magasabb színvonalon Molnár Erik (1894-1966), aki az MTA Történettudományi Intézetének alapítója és első igazgatója is volt haláláig. Molnár Erik műveit használta fel a fiatalabb történésznemzedék az 1960-as években, hogy — óvatosan — megpróbálja háttérbe szorítani a szakmailag inkompetens kommunista „történészek" nézeteit. Mások, így Ránki György, Berend T. Iván, Hanák Péter és Katus László felfedezték, hogy Magyarország gazdaságilag sokat nyert a dualizmussal: tágabb értelemben ezek voltak az első tétova lépések a Nyugat-Európához való közeledés útján. A magyarországi történészek mellett azonban számos magyar, vagy Magyarországgal foglalkozó történész élt szerte a világban. Jászi Oszkár az ohiói Oberlin College tanára volt évtizedekig, az angol C. A. Macartney (1895-1978) volt talán az egyetlen angol történész, aki ellensúlyozni próbálta a R. W. Seton-Watson által terjesztett rendkívül negatív Magyarország-képet; míg mások, így István Borsody és Francis Deák értékes tanulmányokat tettek közzé a 20. századi magyar történelemről. A külföldön élő történészek által választott témák között sokszor kapott helyet az egyháztörténet, a magyar állam és egyház kapcsolata, a 19. századi reformnemzedék szerepe, az 1848-as forradalom jellege, Magyarország helye a Habsburg-birodalomban, az 1918-19-es forradalmak megítélése, a zsidók hozzájárulása Magyarország gazdasági, társadalmi és kulturális életéhez, a magyar-német kapcsolatok a két világháború között, a Holocaust problémája és Magyarország II. világháborús szerepe. 1956 hosszú ideig tabutémának számított a magyar történészek élvonalának több okból kifolyólag: egyrészt nem lehetett a megfelelő levéltári anyaghoz hozzájutni, másrészt pedig a Magyarországon élők előbb a személyes szabadságukat, később pedig „csak" karrierjüket kockáztatták volna az „októberi sajnálatos események" elemzésével. A külföldön élő Charles Gati törte meg a csendet 1986-ban megjelentetett Hungary and the Soviet Bloc с. tanulmányával, melyet Fehér Ferenc és Heller Ágnes baloldali megközelítésű Hungary 1956 Revisited-je előzött csak meg 1983-ban. Ez utóbbi szerzők nem csak a Szovjetuniót tették felelőssé a történtekért, hanem a nyugati hatalmakat is: a jaltai konferencián állítólagosán elkövetett angol és amerikai politikai tévedések vetették meg az agresszív szovjet terjeszkedő politika alapjait Kelet-Európában. A nyugaton kiadott magyar történelemmel foglalkozó kötetek talán legjobbjaként említi Deák István a Peter F. Sugar által szerkesztett és 1990-ben megjelent A History of Hungary-t, melyben magyar és nyugati szerzők esszéi vezetik végig az angolul olvasókat 1000 év magyar történelmén. Magyarországon az 1970-es, de főleg az 1980-as éveket a marxista-leninista történetírás csendes, lassú, de fokozatos háttérbe szorítása jellemezte a Történettudományi Intézet igazgatóhelyettese, Ránki György (1930-1988) nem-hivatalos vezetése és irányítása alatt, akit — Deák szerint — az Intézet igazgatója, Pach Zsigmond Pál „védett" a kommunista párt irányítóival szemben. Ránki halála után utóda, Glatz Ferenc, az Intézet új igazgatója és a História főszerkesztője folytatta a munkát: folyóiratában egyTe-másra kérdőjelezték meg az ott publikáló történészek a kommunista párt által felállított „tabukat". Szenzációszámba ment 1986-ban a háromkötetes „Erdély története" megjelentetése is, mely erős román reagálást váltott ki. A mű beleillett azoknak a monográfiáknak a sorába, melyek régi-új témákat kezdtek el tárgyalni: Szent István szerepét és személyét, egyháztörténetet, Széchenyi István életművét, a liberális dualista korszakot, 1918-19-et sokkal távolságtartóbb módon, mint addig, és a két világháború közötti éveket új perspektívákból. Az 1989 utáni magyar történetírást a témák, a módszerek és a megközelítések sokszínűsége jellemzi; Deák István értékelése szerint egyre inkább hasonlít a nyugati országok történetírásaira. Folytatódik a még a Szűcs Jenő (1928-1988) által elkezdett vita Magyarország helyéről Európában; a trianoni békét a Horthyrendszert és Magyarország II. világháborús szerepét radikálisan új szemszögből közelítik meg egyesek és egyre inkább a tanulmányok témájává válik a szomszédos országokban élő mintegy három milliós magyar lakosság jelene és sorsa is. The American Historical Review, Vol. 97, No. 4. (October 1992), pp. 1011-1117. Ma. T. A folyóiratszemlét összeállították: Magyarics Tamás (Ma.T.) és Menyhárt Lajos (M)