Századok – 1993

Folyóiratszemle - Történetírás Kelet-Európa országaiban II/381

382 FOLYÓIRATSZEMLE világháború közötti lengyel történetírást bélyegezte „fasisztának". Mint Zama Kormanova kijelentette: „nem létezett eddig történettudomány Lengyelországban ... mi fogjuk majd azt megteremteni." A történészek (párt) feladata ezután a „haladó" tendenciák feltárása volt és minden olyan mozzanaté, amely a marxizmushoz vezetett. A hivatalos műhelyekkel szemben három emigráns szellemi központ működött: Londonban, New Yorkban és Rómában. Az 1956-os lengyelországi és magyarországi események kevés nyomot hagytak a lengyel történettudományban: mindössze megnőtt a szakszerűbb, de kizárólag csak a „szakmának" íródott tanulmányok száma. Gomulka bukása után viszont egyre inkább liberalizálódott a lengyel szellemi élet; a lengyel Történelmi Társulat (PTH) megváltoztatta alapszabályát, mely addig a marxizmust jelölte meg az egyetlen elfogadható történettudományi módszernek. 1989 felszabadította az összes kötelék alól a lengyel értelmiséget: a történettudomány fragmentálódott: az Annales-kövel6kl6\ kezdve a menlalitéiskolán át a mikrotörténelem módszereiben hívőkig számos csoport és felfogás jelent meg a színen. Didaktikus szempontból — mely mindig lényeges eleme volt a lengyel történetírásnak — az etnikai (főleg lengyel-litván viszony), valamint a regionális (lengyel-szlovák, lengyel-magyar, lengyel-cseh, lengyel-ukrán) kérdések kerültek előtérbe. Jiti Kofalka, a prágai Tudományos Akadémia Történelmi Intézetének tudományos tanácsadója nem megy olyan messze vissza a történelemben, mint Wandycz professzor. Kiindulópontja a 19. század, mikor a nemzeti intézmények és a nemzeti nyelv fontossá vált sok kelet-európai nép számára, mint az „állam" és a „vallás". A cseh nemzeti történetírás a huszitákban találta meg a valódi cseh nemzeti értékek igazi kifejeződését; a huszita eszmeiség hosszú „szendergés" után a 19. században éledt újra. Az 1880-as évektől kezdve a prágai egyetem vált a legfontosabb történetírói műhellyé: Jaroslav Göll, Josef Река, és Josef Susta, valamint követőik szakítottak a nemzeti mítoszokkal és legendákkal: folyóiratuk, a Cesky Casopis historicky vált a legkövetkezetesebb nacionalizmus-ellenes fórummá az elkövetkezendő években. A prágaiakat sok bírálat érte a két világháború között, mivel megértéssel közeledtek a szupranacionális Habsburg-birodalom felé. А II. világháború után a régebbi romantikus szemlélet bizonyos szempontból megerősödött, de az 1948. februári kommunista hatalomátvétel véget vetett a tudományág sokszínűségének. A Cesky-1 1949-ben megszüntették; az 1953-ban megindított szakfolyóirat, a Ceskoslovensky Casopis historicky minden közösséget megtagadott az elődjével. A hivatalos ideológiát Zdenék Nejedly fogalmazta meg: az elnyomott osztályok küzdelme és eredményei jelentették a haladást a cseh és szlovák történelemben. Maradandót csak a gazdaságtörténészek és a korai munkásmozgalmat kutatók alkottak ebben az időszakban. A szlovák történettudomány késéssel indult: Kofalka szerint 1918-ig a magyar hatóságok elnyomták a szlovák felsőoktatást, így az első történészgeneráció csak az 1930-as években jelenhetett meg. Legismertebb képviselője, Daniel Rapant azonban megkérdőjelezte az egységes „csehszlovák" történelem létét. Az 1930-as évek, majd а II. világháború alatti időszak szlovák történetírása elsősorban azon fáradozott, hogy megfogalmazza a csehtől és a magyartól eltérő nemzeti identitást. Az 1950-es években alapították meg a Historicky Casopis-1 és a szlovák TUdományos Akadémia különböző intézményeit. Az 1968-as eseményekben számos cseh történész vett részt, de kevés szlovák. A „kompromittálódott" személyek közül sokan elhagyták az országot, másokat pedig 1970 tavaszától fokozatosan különböző vidéki levéltárakba, múzeumokba és könyvtárakba helyeztek és/vagy eltiltottak a publikálástól. 1970-1989 között három nagy csoportra vagy irányzatra szakadt a cseh történetírás: 1) a hivatalosra (Vaclav Král, Jaroslav Purä, stb.), mely nem volt hajlandó még a szocializmus kérdését sem vizsgálni a „Prágai Tavasz" miatt; a „tűrt" történészek, így Miroslav Hroch és Josef Petrán a kora újkori Kelet-Európáról írtak; mások, például Pavla Horská, a történeti demográfiáról, vagy a gazdaságról, mint Vlastislav Lacina, azaz: „semleges" témákról. 2) A „Charta 77" köré tömörült ellenzékiek között sok csoport kapott helyet, míg a Habsburg-pártiak a Stfedni Evropa köré gyűltek. Elsősorban az 1918 utáni események analízisét végezték el a „disszidensek", akiknek írásait az 1978-89 között megjelenő Historické Studie közölte. 3) 1970 után a cseh történészek belső „száműzetése" a történettudomány erős decentralizálását jelentette: a vidéki kutatóhelyek és szimpóziumok (Táborban 1978-ban, 1980-ban és 1983-ban, Plzenben évenként) sokkal modernebb és szakmailag izgalmasabb kérdéseket vizsgáltak, mint a „szem előtt lévő" prágaiak. A szlovák történettudomány majdnem függetlenül fejlődhetett az 1970-es és 1980-as években; egyik kiemelkedő eredménye a több kötetes Dejiny Slovenska és a Slovensky biograficky slovnik volt. A jelen cseh és szlovák történetírás különösen három területen tér el a hagyományoktól: a) az etnikai és nemzeti kérdéseket szigorúan történeti kérdéseknek tartja; b) az a tendencia érvényesül, hogy egy beszűkült, nemzetközpontú történelemszemléletet egy olyan váltja fel, mely a két ország történetét Kelet-Európa politikai, gazdasági és kulturális történelmének összefüggéseiben vizsgálja; c) a cseh történészek az utóbbi negyedszázadban elvetették azt a korábbi felfogást, hogy a Habsburg-birodalom a „népek börtöne" lett volna.