Századok – 1993

Folyóiratszemle - Történetírás Kelet-Európa országaiban II/381

383 FOLYÓIRATSZEMLE Keith Hitchins (University of Illinois, Urbana-Champaign) megállapítása szerint a modern nemzetállam megteremtése felemésztette a 19. század elejétől a II. világháborúig az egymást követő román nemzedékek energiáit. Jóllehet a románok általában a Nyugattól reméltek támogatást, sokszor cserbenhagyták őket; és ekkor — átmenetileg — fordultak csak keleti szomszédjukhoz, az oroszokhoz. A két román fejedelemség — Moldávia és Havasalföld — egyesítése Alexander Cuza alatt az 1856-os párizsi békének volt köszönhető, mely eltávolította az orosz befolyást a térségből. A II. világháborúig a lakosság 80%-a a mezőgazdaságból élt; az ipar az 1890-es évektől kezdett fejlődni. Ennek megfelelően két alapvető nézet alakult ki a román történészek között országuk jövőjét illetően: az egyik csoport úgy vélte, hogy Románia Európa része és az iparosodott és városiasodon Európát kell követnie; míg a másik oldal az ország döntően agrár jellegéből indult ki és az egyedi román hagyományok megtartása mellett foglalt állást. Ez utóbbi nézetet először fiatal értelmiségiek egy csoportja kezdte hangoztatni az 1860-as években (átfogóan./unimúf-oknak nevezték őket): véleményük szerint Románia hibát követ el, ha organikus társadalmi fejlődését feláldozza a nyugati minták szolgai átvételének. Ezt a tévutat ítélték el a századforduló táján fellépő agrárius írók, a Sämänätorist-ok; míg a történész Nicolae Iorgának (1871-1940) a nagyváros szimbolizálta mindazt a rosszat, ami Romániát érte újabb kori történelme során. A populisták Constantin Stere (1865-1936) vezetése alatt szintén felléptek a román falusi életforma fenntartása mellett. A második világháború után a racionalizmus-ellenes Nietzsche és Spengler nézetei nagy népszerűségre tettek szert a „hagyományőrzők" körében; az addig is hangoztatott nézetek kiegészültek a keleti ortodox egyház szerepének kihangsúlyozásával. Az ortodoxizmus gyökereit a két világháború közötti időkig lehet visszavezetni, amikor Nichifor Crainic (1899-1972) kiemelte: a román szellemiség gyökerei Bizáncban keresendők, mely a Nyugat totális elvetését jelentette. A racionalizmus-ellenesség nyomon követhető Mircea Eliade és Emil Cioran munkáiban is, folytatja Hitchins. Nae Ionescu (1888-1940) felfogása szerint a világot kiszámíthatatlan erők irányítják: az egyetlen menedék a románok számára a falu és az ortodox egyház, mely megmentheti őket a nyugati anyagiasságtól és a tudomány fetisizálásától. Végül ebbe a csoportba sorolható még a Târânifti, akik — elnevezésükhöz híven — a parasztok jólétét tartották elsősorban szem előtt. A közgazdász Virgil Madgearu (1877-1940) pedig kifejtette az ismerős kelet-európai harmadikutas-elméletet: a kapitalista Nyugat és a kollektivista Kelet között az agrár-Románia kínál kiutat. Az „európaiak" főleg közgazdászok voltak, akik az ország iparosításában tudták csak elképzelni a jövőt. A román szocialisták fő teoretikusa, Constantin Dobrogeanu-Gherea (1855-1920) rámutatott: a kevésbé fejlett országokat elkerülhetetlenül befolyásolják a fejlettebbek; a szocialisták feladata ennek a folyamatnak a gyorsítása. Az irodalomkritikus Eugen Lovinescu (1881-1943) a nyugati eszmerendszerek átvételét tartotta fontosnak, míg a szociológus és közgazdász Çtefàn Zeletin (1882-1934) a kapitalista gazdasági viszonyok átvételének a fontosságát emelte ki. Mindketten a 19. század elején kialakult nyugat-európai-román kapcsolatokat vizsgálták, a feudalizmusból a kapitalizmusba való átmenet korát. A II. világháború és azt követő változások mindkét irányzatot visszaszorították: a történettudomány is a kommunista párt érdekeinek alávetve működhetett csak 1947-1989 között. Hitchins három korszakot különböztet meg ezalatt az időszak alatt: a) az 1947-60 és b) az 1971-89 közötti éveket merev, dogmatikus marxizmus-leninizmus jellemezte, míg c) az 1961-71 közötti évtizedet bizonyos liberalizálódás. Az 1980-as évek végén a legnagyobb befolyást ismét a nacionalista vagy hazafias történetírás gyakorolta és az irányzat képviselői lényegében azonos platformra kerültek az egyedi román történelmi fejlődést hirdetőkkel. Ivo Banac, a Yale University történészprofesszora az 1979-esilki történészkonferenciáig vezeti vissza a titoista-marxista történelemszemlélet elleni első támadásokat: Momőilo Zeíevié dolgozata megkérdőjelezte a „jugoszláv" egységesítő törekvések dominanciáját, felvetette az egyházak szerepének és a valódi nemzeti érdekek figyelmen kívül hagyását a délszláv történelem tárgyalásakor. Tito a két világháború közötti Jugoszláviát „diktatúraként" jellemezte, támadta a horvát Parasztpárt vezérét, Vladko Maőeket antikommunista nézetei és az usztasákkal való kapcsolata miatt, de ugyanakkor elítélte a főleg szerbek alkotta csetnikek vezérét, Draia Mihailoviiot is. Az 1966-ig tartó konszenzus alapján Tito megkívánta a történészektől, hogy a szövetségi államot alkotó valamennyi nemzetet egyformán dicsérjék vagy bírálják. 1966-ban azonban a vezető szerb kommunista politikus, Aleksandar Rankovié távozni kényszerült a Kommunista Párt vezetéséből és ez a tény bizonyos mértékben felszította a szerbek elleni kritikus hangokat. 1970-ben a horvát kommunisták harcot kezdtek a központosítás ellen; a horvát történészek óvatosan a háttérbe húzódtak és nem vettek részt a kampányban. 1971 decemberében Tito a nacionalizmussal szemben „elnéző" magatartással vádolta a horvát vezetést és a központosító törekvések alátámasztására a következő évben megjelent Vladimir Dedijer, Tito hivatalos életrajzírója és Milorad Ekmeíié szerkesztésében az Istorija Jugoslavije. Ez az „elnyomó föderalizmus" érvényesült ezután egészen Tito haláláig. Az időszakot a „horvát némaság" éveiként is számon tartják: a horvát tör-