Századok – 1993

Folyóiratszemle - Kiernan; Ben: A vietnámi háború: hogyan végződhetett volna? II/375

375 FOLYÓIRATSZEMLE „szegények fajra való tekintet nélküli mozgalmá"-t: ez a vezetőket elvonta az eredeti mozgalom főhadiszállásainak tekinthető egyetemi campus-ökről és diszkreditálta a reformpolitika stílusát és lényegét. Mindennek tetejébe a „prémi-hatalom" újoncai elárasztották az Új Baloldal szervezeteit és a régi vezetők képtelenek voltak semlegesíteni az újonnan jöttek szélsőségesen decentralizációs nézeteit és ellenkultúráját. Az eredmény pedig a „közvetlen akció"-ban megnyilvánuló politikai magatartásforma lett. Isserman azt veti Millar szemére, hogy elhanyagolta az 1960-as évek elején jelentkező nukleáris kísérletek elleni tiltakozások, a Berkeley-i szólásszabadság mozgalom és a háborúellenes „bent-tanítások" („teach-ins") jelentőségét. Mind Gitlin, mind Millar pedig ott hibázott, folytatja a recenzens, hogy a „szervezeti történelem" („organizational history") és a vezetőket tárgyaló történelem keretein belül maradtak, holott ezeken túllépve az „alapoktól kiindulva" kellene a történelmet tárgyalni. Farber, Fraser és Caute kötetei „évfordulós" könyvek: mindegyik „1968" húszéves évfordulóján jelent meg. Färber szerint a chicagói Demokratapárti elnökválasztási konvenció idején lezajlott zavargások „a nemzet politikai és kulturális rendjé"nek zavarát tükrözték. Isserman elsősorban módszertani kifogásokkal él kötete kapcsán: Färber három, egymással versengő csoport nézőpontjából írja meg újra és újra az eseményeket a yippie-kéből, a Háború ellen Mozgósító Országos Bizottságéból („National Mobilization Committee against the War) és a rendőrségéből. Az összkép egyfajta revizionista interpretáció: egyik fél sem olyan elvetemült gonosz, mint amilyennek a másik tábor látja. Caute és Fraser munkái segítenek megértenünk az „Ötödik Internacionálé"-nak nevezett politikai jelenséget: az európai, amerikai és ázsiai radikális diákaktivisták nem hivatalos hálózatát, mely az 1960-as években jött létre. Fraser kötetét értékeli magasabbra Isserman: az amerikai, brit, észak-ír, francia, német és olasz diákmozgalom leírását 175 korábbi új baloldalival készített interjúval színesíti a szerző és konklúzióként arra a megállapításra jut, hogy a különböző diákmozgalmak „haladó módon konvergáltak az évtized végére". Caute esetében kötete erényeként a részletgazdagságot emeli ki a szemleíró, de ez elsősorban olyan másodlagos irodalomra épül, mint Tom Wolfe, Joan Didion és Norman Mailer művei és nem eredeti kutatásra. További hibájaként rója fel Isserman, hogy míg az amerikai Új Baloldallal nem rokonszenvezik, addig piedesztálra emeli a franciát. A mozgalom történelmi helyét pedig James Gilbert jelöli ki: a puritanizmushoz, a perfekcionizmushoz és a prohibicionizmushoz hasonló az Új Baloldal erkölcsi perfekcionizmusban és millenista lelkesedésben megnyilvánuló szellemiség és így lényegileg egy jól megfogható amerikai hagyomány folytatásának tekinthető. American Historical Review, Vol. 94, No. 4, Oct. 1989, pp. 990-1010. Ma. T. BEN KJE RNA N A VIETNAMI HÁBORÚ: HOGYAN VÉGZŐDHETETT VOLNA? Ben Kiernan, a Yale University docense esszéjében három, a vietnami háborúról szóló könyvet ismertet: Eric, H. Bergerud, The Dynamics of Defeat: The Vietnam War in Hau Ngha Provence-áX; Marylin B. Young, The Vietnam Wars, 1945-1990-él; és David L. DiLeo, George Ball, Vietnam, and the Rethinking of Contanment-jéL (Mindhárom tanulmány 1991-ben jelent meg.) Bergerud könyvének szenteli a legnagyobb figyelmet a recenzens, míg a másik két monográfiáról mindössze pár oldalban emlékezik meg. A vietnami háborúban az Egyesült Államok, a hivatalos indoklás szerint, azért vett részt, mert Észak-Vietnam agressziót követett el Dél-Vietnam ellen. A történeti irodalom nem tudott egyezségre jutni az alapkérdést illetően: Douglas Pike, az Amerikai Tájékoztatási Hivatal (USIA) tisztviselője szerint a Nemzeti Felszabadítási Front nem volt sem egy olyan önálló szervezet, amelyben a kommunisták játszották a fő szerepet, sem az „észak-vietnamiak robotja" a déliek elleni harcban; az igazság félúton van: nemzeti, dél-vietnami szervezet volt, kétségkívül erős észak-vietnami segítséggel, 1965 után pedig egyre inkább északi vezetés alatt. Noam Chomsky, aki kezdettől fogva ellenezte a háborút teljesen más álláspontot képvisel: mikor az Egyesült Államok kiterjesztette a háborút 1965-ben, nem állt az amerikaiak rendelkezésére semmilyen bizonyíték Hano beavatkozását illetően: egy bizalmas külügyminisztériumi tanulmány 1968-ban elismerte, hogy csak ezután jelentek meg észak-vietnami erők a hadszíntereken. Kiernan szerint a lényeges kérdés az: le tudta volna-e állítani az észak-vietnami felkelőket, ha akarta volna? Eric H. Bergerud interpretálásában a dél-vietnami kormány nem azzal küzdött, hogy visszaszerezze a legitimitását, hanem azzal, hogy egyáltalán legitimitást nyeljen. A saigoni kormány különösen népszerűtlen volt a parasztok körében, ami — lévén Dél-Vietnam mezőgazdasági ország — végzetesnek bizonyult. A saigoni vezetés is tudatában volt a súlyos helyzetnek: ezért nem írt ki választásokat az 1954-es Genfi Konvenciót megszegve. Az amerikai vezetés ugyancsak tudott erről: Eisenho-