Századok – 1993

Folyóiratszemle - Kiernan; Ben: A vietnámi háború: hogyan végződhetett volna? II/375

376 FOLYÓIRATSZEMLE wer szerint a lakosság 80%-a Ho Chi Minh-ге szavazott volna; McNamara védelmi miniszter pedig egy 1963. március 13-án írt memorandumban kifejtette: „Csak az amerikai jelenlét tette lehetővé Diemnek (a dél-vietnami miniszterelnöknek), hogy figyelmen kívül hagyja a genfi egyezmény erre vonatkozó pontját." Míg a dél-vietnami vezetés kezdettói fogva vesztes pozícióból harcolt politikailag, Bergerud tanulmánya azt bizonyítja az egyik tartományban, Hau Nghiában lezajlott katonai eseményeket elemezve, hogy az Egyesült Államoknak olyan problémákkal kellett szembenéznie Dél-Vietnamban, melyek eleve meghaladták az erejét. Bergerud elfogadja a hivatalos amerikai álláspontot, mely szerint az Egyesült Államok egy „szabad, független és nem-kommunista" országot akart létrehozni Dél-Vietnamban. Bergerud stratégiai hibának tartja, hogy az amerikai vezetés „kímélte" Észak-Vietnamot; az országra ledobott 750 000 tonna bomba ennek ellentmondani látszik. Bergerud szerint a földrajzi adottságok segítségével győzték le a vietnamiak a franciákat az 1950-es években és azok segítségével késztették meghátrálásra az amerikaiakat is. A Hau Nghia tartományban lezajlott hadműveletek és egyéb események számos esetben általánosításokra adnak alkalmat a háború egészét tekintve. A saigoni kormány számára a béke jelentette a fő veszélyt: mivel majdnem mindenki korruptnak és tehetetlennek tartotta, kizárólag a háborús helyzetre való hivatkozással volt képes a katonai diktatúra létét valamennyire is megindokolni. A nemzeti Felszabadítási Front helyiekből állt és élvezte a lakosság teljes támogatását. Az amerikai beavatkozás mindkét oldalon fokozta az erőszakos cselekmények számát: a Front megnégyszerezte erőit a tartományban és valódi „felszabadító" háborút hirdetett az idegenek ellen. Az amerikai stratégia további embereket idegemtett el: egyrészt nagyfokú rombolásra alapozták az amerikai hadműveleteket (főleg bombázásokra), másrészt az amerikai szárazföldi erők ellenségnek tekintették a polgári lakosság nagy részét is, amiben á maguk szempontjából igazuk volt. Nem állja azonban meg a helyét az a megállapítás, hogy az amerikai haderő mindössze a dél-vietnamiakat védte az északiak támadásai ellen: a CLA-kötelékébe tartozó Lansdale ezredes visszaemlékezéseiben megjegyzi, hogy már 1954-ben ők mondták meg Diemnek, „hogyan viselkedjen mint miniszterelnök". Kennedy elnök pedig 1961-ben közölte a saigoni amerikai követtel: „Részt kell kapnunk a politikai, gazdasági és katonai ügyeket illetően a döntéshozatalban, mivel biztonságunkat érintik." Ami Hanoi szerepét illeti, Hau Nghia tartományban — Bergerud leírása alapján — a Felszabadítási Front már megnyerte a háborút 1965-ben, amikor azt a CIA becslése szerint 98%-ban még déliek alkották; az észak-vietnami erők csak 1968-ban jelentek meg a tartományban és 1969-re a Front valóban egyre inkább északi befolyás alá került. Könyve utolsó fejezetében Bergerud azt a három nézetet szembesíti a Hau Nghiában tapasztaltakkal, melyek szerint az Egyesült Államok megnyerhette volna a háborút. Richard Nixon, Henry Kissinger és William Westmoreland tábornok úgy vélte: a Kongresszus kötötte meg a végrehajtó hatalom és a fegyveres erők kezét ezért érte kudarc az országot Vietnamban. Bergerud cáfolatként megemlíti: a felszabadítási Front és az észak-vietnami hadsereg felülmúlta a dél-vietnami katonaságot és a nagyobb amerikai segítség mindössze még jobban elhúzta volna a háborút, de a végeredményt nem tudta volna befolyásolni. Harry Summers ezredes véleménye szerint egy gyorsabb, átfogóbb és határozottabb katonai beavatkozás sikerrel járt volna. Bergerud kutatásai azt mutatják: bármennyire nagy erőket vetett be — vethetett volna be — az Egyesült Államok, nem tudta — volna — ellensúlyozni a dél-vietnami rendszer gyengeségét. Végül John Paul Vann és mások abban látták a kudarc okát, hogy az amerikai vezetés túlzottan a katonai megoldásra koncentrált és elhanyagolta a „másik háborút" az emberek — főleg a vidéken élők — „szívének és eszének" megnyeréséért. Bergerud tapasztalatai szerint az észak-vietnamiak sem törődtek valójában a „falusi háborúval": a döntő a dél-vietnami rendszer népszerűtlensége és végletes gyengesége volt. A recenzió kisebb teret szentel Ben Kieman Young és DiLeo könyveinek, mint Bergerud monográfiájának. Marylin B. Young, Bergerud „realista" nézőpontjával szemben kimondottan háborúellenes álláspontról tárgyalja az Egyesült Államok beavatkozását Délkelet-Ázsia ügyeibe. Young csak érintőlegesen érinti a háború katonai kérdéseit; elsősorban morális oldalról vizsgálja a vietnami háborút. Ennek megfelelően nagy hangsúlyt kap művében Robert Kromer, a Nemzetbiztonsági Tanács egyik tisztviselőjének feljegyzése 1960-ból, aki figyelmeztette a vezetést: az amerikai csapatnövelési tervek „azt igénylik, hogy áthágjuk a Genfi Konvenció (pontjait)", de egyben azt is javasolta Kromer, hogy ez a meggondolás ne „tartson vissza bennünket". Young cáfolja azt a hivatalos magyarázatot, mely szerint az észak-vietnami agresszió váltotta ki az amerikai beavatkozást: 1968-ban, amikor a legtöbb amerikai katona — 543 000 — tartózkodott Vietnamban, mindössze e létszám egynegyede körül mozgott az észak-vietnami intervenciós hadsereg létszáma. A valódi ok a dél-vietnami polgárháború volt, szögezi le Young. Mindezeknek a tényeknek a megértése lassan megfordította az amerikai közvéleményt: 1968-ban már a megkérdezettek kétharmada alapvetően helytelennek és amorálisnak tartotta az Egyesült Államok vietnami jelenlétét.