Századok – 1993

Folyóiratszemle - Greenstein; Fred I. és Immerman Richard H.: Mit mondott Eisenhower Kennedynek Indokínával kapcsolatban? II/372

372 FOLYÓIRATSZEMLE első nemzeti egységfront keretében kommunistaként a Kuomintangban is elfogadtatta magát. 1927-ben egyik fő szervezője volt a munkásmegmozdulásoknak, amelyek végül is a szakításhoz vezettek. A következő években a kínai forradalmi központok (Hunan tartomány, Nangcsa, Sanghai, Zsujcsin) és Moszkva között „ingázott". Részt vett a nagy menetelésben is. Moszkvai tartózkodásai során a Komintern és a szovjet párt fórumain egyaránt aktívan működött közre. Partnerévé vált a nemzetközi kommunista mozgalom vezetőinek. A második nemzeti egységfront előkészítésében döntő érdemeket szerzett. Meggyőzte Csang Kai-sek tábornokait a japánok elleni összefogás szükségességéről, közvetített a „hsziani" eseményekben. A továbbiakban Jenán, Moszkva, de többnyire a Kuomintang kormány székhelyei (Nanking, Vuhan, Csunking) voltak munkásságának állomásai. A nemzeti egységfront működtetéséért fáradozott. Jelentette ez a 8. majd az ún. „új 4." hadseregek ellátásának biztosítását, a japánok elleni összehangolt akciókat, de a kommunista szervezetek — legális vagy illegális — újjáélesztését is a kínai városokban. 1943-44-ben torpant meg tevékenysége — önhibáján kívül. Mao Ce-tung új irányvonalat hirdetett meg, amely saját pozícióját erősítette, de a Komintern vezetői részéről is rosszallást váltott ki, s a Kuomintanggal is feszítette a húrt. Igaz, ehhez Csang Kai-sek politikájának megváltozása is hozzájárult. Csou En-laj egyensúlyozó, közvetítő szerepe csaknem hatástalanná vált. Annál is inkább, mert a maoista vezetés önkritikára szorította. Ez az akció, más körülmények és Csou En-laj egyénisége is hozzájárult, hogy a továbbiakban — 1945-től szinte élete végéig — Mao Ce-tung legközvetlenebb vezetőtársa lett. Közvetítő készsége végül is hatástalannak bizonyult, viszont az 1949-es fordulat politikai előkészítésében, az új hatalom intézményeinek kiépítésében meghatározó szerepet játszott. 1949-től a kormány fejeként és a kínai külügyek irányítójaként tevékenykedett. Életének ezt a kevésbé változatos, de fajsúlyos eredményekkel járó szakaszát már nem részletezi a cikk. A kortárs méltatások leíró idézgetésével rajzolja tovább Csou portréját, érdemi elemzés nélkül. Azt a következtetést megalapozottan vonja le a szerző, hogy egyensúlyozó, békítő tevékenysége vált jellemzővé mind a kínai belpolitikai viszonyok, mind a szovjet-kínai kapcsolatok tekintetében. Keresi a magyarázatát annak is, hogy a „nagy proletár kulturális forradalom" nem sodorta el, illetve nem lépett fel határozottan azzal szemben. A pártfegyelmet említi magyarázatként, ami nyilván nem elégséges a probléma érdemi értelmezéséhez. Végül a Mao kultuszhoz való viszonyát boncolgatja, azt fejtegetve, hogy a tömegeknek szükségük volt mitikus vezetőre, s a „nagy kormányos", mmt paraszt származású igazi kínai értelmiségi igen alkalmas volt erre a szerepre, mégha a túlhajtásoktól, a túlkapásoktól Csou En-laj távol is tartotta magát. Voproszi Isztorii, 1988. 6. szám 168-187. I. M. FRED I. GREENSTEIN ÉS RICHARD H. IMMERMAN MIT MONDOTT EISENHOWER KENNEDYNEK INDOKÍNÁVAL KAPCSOLATBAN? A téves helyzetértékelés politikája Lyndon В. Johnson a vietnami háború eszkalációjának kezdetén, 1965. július 28-i beszédében kijelentette: „Három elnök — Eisenhower, Kennedy és jómagam — tizenegy éve már elkötelezték magukat és ígéretet tettek (Dél-Vietnam) védelmére." Az ügyben közvetlenül érintett Eisenhower 1965. augusztus 17-én közzétett nyilatkozatában tiltakozott a kijelentés miatt, előidézve egy kisebb fajta politikai vihart az amerikai kormányzaton belül. Eisenhower kifejtette: alapvetően egyetért Johnson elnök céljaival Dél-Vietnamot illetően, de soha nem garantálta, hogy az Egyesült Államok katonai támogatást fog nyújtani a délkelet-ázsiai országnak. Akcióba léptek Kennedy elnök tanácsadói is, akik közül többen maradtak az elnök halála után a Johnson-adminisztrációban is: egy Eisenhower-Kennedy megbeszélésre hivatkoztak, ahol a leköszönő republikánus elnök állítólag beavatkozást javasolt utódának Délkelet-Ázsiában. Fred I. Greenstein, a Princeton-egyetem politika-professzora és Richard H. Immerman, a Temple Egyetem (Philadelphia) történészprofeszszora arra vállalkoztak tanulmányukban, hogy eldöntsék: kinek volt igaza? Az Egyesült Államok délkelet-ázsiai aktív szerepvállalása az 1950-es évek közepén kezdődött, amikor 1954 októberében Eisenhower elnök arról biztosította a dél-vietnami miniszterelnököt, Ngo Dinh Diemet, hogy az Egyesült Államok segít országának a felforgatók és agresszorok elleni harcában, de csak segélyprogramok formájában. Ezt megelőzően a francia erők Dien Bien Phunál történt bekerítése (1954. január 8.) és a genfi konferencia lezárása (1954. július 22.) között Eisenhower kijelentette, hogy az Egyesült Államok nem veszítheti el Indokínát és az 1954. április 17-i sajtókonferenciáján az először használta a később híressé vált „dominó-elv" hasonlatát a térség országaival kapcsolatban. Tizenkét nappal később elmondott beszé-