Századok – 1993

Folyóiratszemle - Tyihvinszkij; Sz. L.: Csou En-Laj (1898–1976) II/371

371 FOLYÓIRATSZEMLE „vonalat" javasolni. A három javaslat közül egyébként ez volt az egyetlen, mely a védelmi kiadások csökkentését is előírta. 3) A „C-Csoport" Richard Conally altengernagy vezetésével a kommunista uralom visszaszorítását proponálta. Az idő az oroszoknak dolgozik: az egész világot behálózó felforgató tevékenységet a csírájában kell elfojtani. Végül az „A" és a „C"-csoport tervezeteit összhangba hozták, de így is két változat maradt. A két legfontosabb kérdés: 1) az Egyesült Államokat érintő katonai és gazdasági fenyegetés; valamint 2) az atomfegyverek szerepe az amerikai stratégiában még mindig megválaszolatlan maradt. A Pénzügyminisztérium és a Költségvetési Hivatal állt az egyik oldalon, míg a Védelmi Minisztérium és a Külügyminisztérium a másikon az ügyben. Abban a többség egyetértett, hogy a kormányzatnak nem szabad pénzügyi vagy politikai okokból kockára tenni a készültséget, de a „hogyan"-ról erősen megoszlottak a vélemények. Az 1957. október 7-én Nemzetbiztonsági Tanácsülésén Charles E. Wilson védelmi miniszter leszögezte: az amerikai biztonsági érdekek mindenek felett állnak. Eisenhower azonban még mindig ingadozott és inkább a Dodge-Humphrey páros képviselte vonalhoz állt közelebb. A további kötélhúzás eredményeképpen kiadott 162-es Nemzetbiztonsági direktíva Dodge és Humphrey álláspontjához állt közelebb, amikor leszögezte: az infláció és a magas adók alááshatják az egészséges gazdaságot, viszont egyúttal hangsúlyozta a nukleáris fegyverek fontosságát is a Dulles-Wilson Radford (a Vezérkari Főnökök Egyesített Tanácsának elnöke) álláspont értelmében. John F. Dulles külügyminiszter azonban egy 1954. januári beszédében megemlítette: a kormányzatnak meg kellene adni a jogot, hogy „úgy és ott" torolja meg az ország érdekein esett sérelmeket, ahogy és ahol akaija. Az újságok másnap már „tömeges elrettentés"-ről írtak és újabb vitát kavartak a kérdés körül. Egymás után láttak napvilágot a szovjet nukleáris haderő nagyságáról és hatékonyságáról szóló vérfagyasztó hírek. Eisenhower elnök képtelen volt megállítani ezt a folyamatot és érvényt szerezni a Nemzetbiztonsági Tanács kompromisszumos határozatának. A testület 5422-es számú határozata 1956-ban nagyobb védelmi kiadásokat javasolt a költségvetést egyensúlyban tartani szándékozókkal szemben. Ismét napirendre került a „B-Csoport" által említett „ne tovább" vonal-stratégiája. Dulles külügyminiszter azonban megkérdőjelezte ennek használhatóságát azzal érvelve, hogy az Egyesült Államokon kívül nincs olyan terület, amely egy nukleáris háború kirobbantását megérné. Ezt a Pentagon azonnal megkontrázta: szerintük hibásan értékelte Dulles a tényeket, mert a stratégiai fegyverek (azaz atomfegyverek) a nagy rombolóerő ellenére felhasználhatók kisebb konfliktusok esetén is, és — ami a legfontosabb — az Egyesült Államok képes egy atomháborút megnyerni. Ez a gondolat már korábban is felbukkant: amikor 1954-ben a tajvaniak által birtokolt néhány sziget miatt ellenségeskedések törtek ki a két Kína között. Az Egyesült Államok kényelmetlen helyzetbe került: ha nem segít Tajvannak és feladja a szigeteket, ezzel nagy belpolitikai vihart idéz elő, valamint külpolitikai presztízscsökkenést; ha viszont közbelép, akkor ez esetleg kiválthatja az oroszok beavatkozását is. Radford az esetet az amerikai nemzetbiztonsági politika próbájának nevezte és megtörténtek már az előkészületek, hogy a Kínai Népköztársaság területén kijelöljék azokat a helyeket, melyek egy „nagyszabású atomtámadás" célpontjai lehetnek. A helyzetet az oldott meg, hogy Peking visszakozott. A még mindig bizonytalan Eisenhower 1956-ban, Dulles meghallgatása után újabb „magasszintű" áttekintést kért a kérdésben — azaz újra elhalasztotta a döntéshozatalt. A következő év októberében azonban a szovjetek fellőtték az első mesterséges holdat, mely esemény megrendítette az amerikai technológiai fölénybe vetett hitet az Egyesült Államokban, melyre az egész védelmi politikát alapozták az ország vezetői. A demokraták az esetet és annak esetleges következményeit az 1960-as elnökválasztási kampányuk középpontjába állították, és győzelmükkel eldőlt a hosszan húzódó vita az egyre nagyobb védelmi kiadások irányába. American Historican Review, Vol. 94, No. 4. Oct. 1989, pp. 963-989. Ma. T SZ. L. TYIH VINSZKIJ CSOU EN-LAJ (1898-1976) Csou En-laj a kínai forradalom „szürke eminenciása", a 20. századi kínai történelem egyik értelmiségi forradalmár-politikus típusához tartozik. Pályájának indulása jellegzetes nem csupán azért, mert hivatalnok-értelmiségi családból származott, hanem mert hazai és külföldi egyetemeken egyaránt tanulhatott, s szemeszterei sorra torzók maradtak. Tokióban (1917-1919) a japánok megalázó 21 követelése (1915) elleni nemzeti tiltakozó mozgalom szervezésébe kapcsolódott be. Tiencsini éve a kínai forradalom új szakaszát nyitó „május 4-e mozgalom" eseményeivel telt. Párizsban marxista elméleti felkészültségét alapozta meg, s kínai kommunista csoportot alapított, még a sanghaji pártalakulás előtt. 1922-es hazatérése után szinte élete végéig a kínai forradalom, a polgárháború majd a politikai élet középpontjában tevékenykedett. Sanghajban az