Századok – 1993

Folyóiratszemle - Brands; H. W.: A sebezhetőség kora: Eisenhower és a nemzetbizonytalansági állapot II/370

370 FOLYÓIRATSZEMLE busz-szolgáltatás elleni mozgalom leírásával. 1971-ben a 82%-ban fehér lakosságú városban a lakosok mindössze 18%-a támogatta a programot, még a feketék többsége is a program ellen szavazott. Az erősen katolikus Restore Our Alienated Rights (ROAR) mozgalom a szavazópolgárok józan eszére apellált: Formisano megállapítása szerint valódi, széles bázisú, központosítás-ellenes mozgalomról volt szó, nem pedig valamiféle fehér, elitista ügyről. A szociológus Rebecca E. Klatch pedig már a neokonzervatfv mozgalom hanyatlását analizálja. A harminc nő-aktivistával készített mélyinterjúk sorozata két élesen elkülöníthető világszemléletet tükrözött a mozgalmon belül: 1) léteztek a „társadalmi konzervatívok", akiket a „családi értékrend" felbomlása aggasztott elsősorban, melyet az abortusz törvényessé tétele (1973), a magas válási arány, a homoszexuálisok iránti tolerancia és az „önközpontú" feminizmus testesített meg. Társadalmi bázisukat nagyrészben a „kékgalléros" katolikusok és számos fundamentalista egyház hívei alkották. 2) A másik, a kisebb jelentőségű és szűkebb bázisú mozgalmat a „laissez-faire konzervatívok" alkották, akik minden politikai kérdést az egyéni szabadság függvényében vizsgáltak. Ez utóbbi csoport eleve jelentéktelen volt a társadalom egészét tekintve, míg az előbbi, a nagyobb és fontosabb mozgalom egyremásra vesztette el a csatákat a szövetségi bíróságokon és hivatalokban. Jóllehet a vizsgált tanulmányok számos új megközelítést és adatot tartalmaznak, három fontos kérdést megválaszolatlanul hagynak Michael Kazin szerint: 1) mit értenek „hagyományos értékeken"?; 2) hogyan viszonyul(t) a jobboldal a rasszizmushoz? és 3) milyen nemzetközi helyzetben jöttek létre és funkcionáltak a jobboldal szervezetei? The American Historical Review, Vol. 79, No. 1 (February 1992), pp. 136-155. Ma. T. H. W. BRANDS A SEBEZHETŐSÉG KORA: EISENHOWER ÉS A NEMZETBIZONYTALANSÁGIÁLLAPOT H. W. Brands, a texasi A and M University adjunktusa cikkében megkérdőjelezi a Dwight D. Eisenhowerről mint rátermett elnökről kialakított „revizonista" álláspontot. Érvelése szerint az elnököt ígéretes kezdetek után a nemzetbiztonsággal foglalkozó kormányzati apparátus kerítette hatalmába és Eisenhower ráadásul még képtelen volt az új technológiák által jelentett veszélyeket megfelelően felmérni. Elképzelése szerint a legújabb fegyverek hadrendbe állítása csökkentette volna a védelmi kiadásokat anélkül, hogy az Egyesült Államok biztonságát és jólétét kockára tette volna; képtelen volt azonban szabályozni és ellenőrzése alá vonni a kialakuló katonai-ipari komplexumot. Ennek eredményeképpen távozásakor a magas védelmi kiadások és ezzel párhuzamosan a bizonytalanság érzete jellemezte az országot. A korral foglalkozó és a kutatók számára hozzáférhető levéltári anyag két fontos területen segít a tudósoknak: az 1950-es évek döntéshozói mechanizmusának megértésében, valamint annak feltárásában, hogyan hatott az egyénekre és Amerikára mint nemzetre az a tény, hogy az országot elvileg el lehetett pusztítani. A biztonság kérdését az Eisenhower-adminisztráció sem tudta megoldani. A nemzetbiztonság tervezése a Nemzetbiztonsági Tánács 68-as számú direktíváján (1953) alapult: a dokumentumot egyesek az amerikaiak „hidegháborús hadüzenet"-ének fogják fel. A határozat két feltevésen nyugodott: 1) a nemzetközi életben a döntő küzdelem a Szovjetunió és az Egyesült Államok között folyik; 2) ez a küzdelem a végsőkig tart: ahhoz, hogy ezt túlélje Amerika, győznie kell; ahhoz, hogy győzzön, növelni kell fegyverzetét. A gondolatmenet eredményeképpen a fegyverkezés gyorsítását és a háborús készültséghez való visszatérést javasolt a dokumentum. (Zárójelben megjegyzendő: a védelmi kiadások az 1950-es 13 milliárd dollárról 50 milliárdra nőttek három év alatt.) Eisenhower elnök nem fogadta el a Nemzetbiztonsági Tanács elemzését és hamarosan az amerikai nemzetbiztonsági politika újragondolására szólította fel az érdekelteket. Ami a politikai elemzést illeti, az elnök semmilyen kivetni valót sem talált abban; ellenben a magas védelmi kiadások aggasztották és a költségvetés két legprominensebb képviselőjével együtt, George Humphrey pénzügyminiszterrel és Joseph Dodge költségvetési igazgatóval úgy vélte: a tartósan magas védelmi kiadások következtében fellépő gazdasági stagnálás legalább olyan biztosan tönkreteszi az országot, mint a szovjet bombák tennék. Ezért új testületet állított fel Robert Cutler vezetésével. A nemzetbiztonsági ügyekkel foglalkozó Cutler-bizottság három alkalmi testületet bízott meg a helyzet analizálására és alternatívák elkészítésére: 1) az „A-Csoport" George F. Kennan, a veterán diplomata elnöklete mellett a „megfékezés"-politikájának folytatását javasolta és azt, hogy a helyi konfliktusokat helyi konfliktusokként kezeljék; 2) a „B-Csoport" James McCormack, a légierő vezérőrnagya vezetésével azt javasolta: egy „ne tovább" vonalat kellene húzni a kommunista tömb körül és az ellenség értésére adni, hogy az e vonal mögé való behatolás a Szovjetunió elleni atom támadást vonja maga után. Ez a változat kizárta a helyi konfliktusokat, viszont képtelen volt egy megfelelő