Századok – 1993

Folyóiratszemle - Kazin; Michael: „Népi jobboldaliság: tanulmányok a 20. századi amerikai konzervativizmusról II/368

369 FOLYÓIRATSZEMLE Protestant Far Right from the Great Depression to the Cold War c. könyve három kevésbé ismert millenista és antiszemita „vezért" vizsgált: William Dudley Pelley-t, Gerald В. Winrodot és Gerald L К. Smith-t. Mindhárman a fundamentalista protestánsok és a kisvállalkozók körében voltak népszerűek: a „hagyományos értékekre" való hivatkozással sikerült nekik — igaz elég kevés számú — követőre találni. Mozgalmaik önmagukban véve talán nem is lennének jelentősek, ha figyelmen kívül hagynánk azt a tényt, hogy Jerry Falwell és a „morális többség" vezetői, akiknek olyan sokat köszönhetett Ronald Reagan és George Bush az 1980-as években, bizonyos tekintetben az ő követőik azzal a különbséggel, hogy elhagyták az elődök antiszemitizmusát, „szalonképtelen" faji nézeteit és merev prohibicionizmusát. A recenzióban részletesebben tárgyalt tanulmányok különböző témákkal foglalkoznak és következtetéseik sem mindig mutatnak egy irányba; mégis érdekes általánosításokra adnak lehetőséget: a jobboldali mozgalmak meglepő párhuzamokat kínálnak a baloldali, kiváltképpen a populista és a feminista mozgalmakkal. Leonard J. Moore esszéje megkérdőjelezi az H. L. Menckentől a napjainkig ható sztereotípiát, mely szerint а Юи Klux Юап a társadalom peremén élő és a kudarcaikat erőszakkal kompenzálni kívánó kisvárosi lakosság körében hódított elsősorban. A KKK az átlag, „bennszülött", fehér protestáns amerikaiakhoz állt közel: a Klán fő tevékenységi területe — megint csak a közhiedelemmel szemben — a bíróságok voltak, ahol helyi politikusokkal és üzletemberekkel álltak perben az alkoholtilalom betartásáért és hatékonyabb, valamint jobb iskolákért. A mozgalom központja talán Indiana volt, legalábbis itt volt a lakosság lélekszámához képest a legnagyobb a Klán-tagok aránya: ők uralták a Republikánus Párt több kisvárosi és városi szervezetét 1924-ben. Egy nemrégen előkerült 1925-ös tagnyilvántartási lista megerősíti az „átlagember" és a KKK szoros kapcsolatát: a nagyon gazdagok, a nagyon szegények és a prohibició ellenzői hiányoznak csak teljesen a listáról a társadalmi csoportokat illetően. A városi és a vidéki lakosság részvétele nagyjából azonos arányú volt; érdekes viszont, hogy a különböző fundamentalista egyházak tagjai is majdnem teljesen hiányoznak a tagok közül. A KKK hanyatlását 1925-től kezdődően Moore elsősorban a belső megosztottságra és a Klán vezetői ellen lefolytatott és nagy nyilvánosságot kapott perekre vezeti vissza; a recenzens Kazin ezzel szemben a többi, hasonló elveket hirdető társaság és csoportosulás okozta versenyhelyzetet említi a fő okként. Kathleen M. Blee adatai elsősorban azt cáfolják, hogy a nő-aktivisták főleg a baloldali mozgalmakban leltek otthonra. A KKK női tagozata az Egyesült Államok tagállamainak kétharmadában funkcionált és majdnem annyi tagja volt, mint a férfiak KKK-jának. Legfőbb ellenségeik a hagyományos anyai szerepet megkérdőjelező csoportok voltak, de élen jártak a katolikus és a zsidó kereskedők boltjai ellen szervezett bojkottmozgalmak is. Moore-hoz hasonlóan Blee sem ad kielégítő választ a mozgalom gyors hanyatlására; Kazin javaslata az, hogy tágabb körben kéne megvizsgálni az I. világháború utáni pacifisták, szindikalisták, bolsevikok, művészeti- és szexuális modemizmus hirdetői, a faji integráció mellett kiállók és a háborúellenes feministák ellen szerveződő nagyszámú jobboldali mozgalom és csoportosulás fejlődéstörténeté ahhoz, hogy a KKK-t, mint a legismertebbet közülük, el tudjuk helyezni az Egyesült Államok történetében. Mindenesetre két témát illetően egyetértés alakult ki a történészek között: 1) a jobboldali mozgalmak a „dekadens, képmutató, kozmopolita" elitek ellen szerveződtek; és 2) megpróbálták az amerikaiakat elfordítani a fogyasztói társadalom veszélyeitől és a ki nem érdemelt, de a jóléti állam megadott (látszólagos) előnyöktől közelíteni egy, a kemény munkán, az önmegtartóztatáson és az egyéni kezdeményezőkészségen alapuló egységes erkölcsi rendszerhez. Az 1930-as évektől kezdődően ezek az alapvető jellegzetességek kiegészültek a nemzetközi együttműködés és a diplomácia ellenzésével, valamint azzal a meggyőződéssel, hogy erő szükséges a „rend és törvény" uralomra juttatásához mind belföldön, mind külföldön. Ezek a tényezők jelentik az összekötő kapcsot a KKK-tagok, Coughlin atya, Huey Long, Barry Goldwater, George Wallace, Phyllis Schafly és David Duke között. A folytonosság Jerome L. Himmelstein kulcsszava a To The Right-ban: azok a konzervatívok, akik az 1980-as években a kormányzatot ellenőrizték, Herbert Hooverig és Robert Taftig mentek vissza szellemi előfutáraik keresésében. A II. világháború után a New Deal és az „autokrata állam" elleni támadások kiegészültek az antikommunizmus és a liberális „bürokrácia" elleni fellépéssel: W. F. Buckley, Jr. és Frank Meyer, a konzervatív The National Review szerkesztői harcosan militáns álláspontot képviseltek a nemzetközi kérdésekben, míg otthon meg akarták tisztítani a szövetségi hivatalokat a „kommunistáktól" és a „szimpatizánsoktól". Mindezekhez járultak a „klasszikus liberalista" közgazdászok, Friedrich Hayek és Milton Friedman tanításai és készen állt a neokonzervatív eszmerendszer, mely egyre nagyobb számban vonzotta az embereket, elsősorban a társadalom felső- és középső osztályaiból. Himmelstein ezen a ponton ellentmond Keving Phillips-nek, aki szerint a neokonzervativizmus szakítást jelentett az elitista konzervativizmussal: az „establishment" és az elit elleni szólam mindössze a mozgalom retorikáját szolgáltatták. Ellentmondani látszik ennek a megállapításnak Formisano esettanulmánya a bostoni iskola-