Századok – 1993
Folyóiratszemle - Cayton; Andrew R. L.: „Különálló érdekek” és a nemzetállam: A Washington-kormányzat és a regionalizmus kezdetei az Appalache-hegységtől nyugatra II/367
379 FOLYÓIRATSZEMLE ANDREWR. L. CAYTON „KÜLÖNÁLLÓ ÉRDEKEK" ÉS A NEMZETÁLLAM: A WASHINGTON-KORMÁNYZAT ÉS A REGIONALIZMUS KEZDETEI AZ APPALACHE-HEGYSÉGTŐL NYUGATRA A dolgozat célja annak bemutatása: hogyan és mikor kezdődött az „Észak" és a „Dél" közötti megkülönböztetés az Egyesült Államokban. A szerző, Andrew L. R. Cayton, az oxfordi (Ohio) Miami Egyetem docense a választ az első szövetségi kormányzat, a Washington-adminisztráció „frontier"politikájában véli felfedezni. A tanulmány elsősorban a kiterjedt „frontier"-irodalomra, valamint a föderalista vezetők mentalitásának vizsgálatára támaszkodik: a szövetségi kormányzat tagjainak magatartását nem a hagyományosnak mondható kérdésekben, így a központi kormányzat gyenge vagy erős voltában, a kereskedelmi kapitalizmus szerepében, vagy a demokrácia fokában elfoglalt álláspontjuk alapján elemzi Cayton professzor, hanem a majdnem korlátlan hatalmú döntőbírói szerepükben, amelyet a nemzeti vagyon felett gyakoroltak az 1790-es években. A föderalista államférfiak a kezdettől fogva biztosítani akarták, hogy a központi kormányzat komoly szerepet játsszon az egyes államokban és az államokká még nem szervezett területeken. Az egyes régiók lakóiban kialakuló és a nemzetállamhoz kapcsolódó érzelmek elsősorban a szövetségi kormányzatnak az illető területen játszott pozitív vagy negatív szerepével függtek össze. A szövetségi kormányzat bevallott célja az volt, hogy meggyőzze az észak-amerikai államok és területek lakosságát: az 1787-es Alkotmány által kialakított kormányzat a legmegfelelőbb jogaik és érdekeik biztosítására. A jogok többé-kevésbé mindenhol ugyanazt jelentették, de nem mondható el ugyanez az érdekekről. Az Alleghany-hegységtől nyugatra fekvő terület alapvetően két régióra oszlott ebből a szempontból: az Északnyugati Területre (a mai Ohio, Indiana, Illinois, Minnesota és Wisconsin államokra) és a Délnyugati területre (a mai Tennessee-re és Kentucky-ra, mely utóbbi Virginia állam része volt 1792-ig). Általánosságban szólva, az ezeken a területeken élők a központi kormányzattól védelmet reméltek az indiánok ellen, segítséget a Mississippin való hajózáshoz és az azon lebonyolított kereskedelemhez, valamint a közlekedési feltételek javítását. Ami a Mississippi folyót illeti, Spanyolország birtokolta a kulcspozíciókat a folyó mentén, elzárva az amerikai kereskedők útját a piacokhoz. Az 1785. július 20-án kötött — de a Kongresszus által végül nem ratifikált — Jay-Gardoqui egyezményben az amerikaiak hajlandónak mutatkoztak lemondani a Mississippi használatáról 25 vagy 30 évre; az egyezmény ezen pontját a nyugatiak az északkeleti államok megalkuvásának és a nyugati érdekek elárulásának tartották; emiatt gyanakvással szemlélték az 1794-ig folyó tárgyalásokat, amelyek végül eredmény nélkül zárultak le a két fél kölcsönös csalódása mellett. Elsősorban az indián-kérdés osztotta meg a két terület lakosságát. Washington elnök és Knox hadügyminiszter békés megoldást szerettek volna találni, ugyanakkor az elnököt állandó nyomás alatt tartották az északnyugatiak, hogy katonai erő felvonultatásával zárja le a kérdést a telepesek érdekeinek megfelelően. A szövetségi kormányzat kettős politikára kényszerült: egyrészt a hivatalos szervek továbbra is a békés megoldást sürgették és tárgyalásokat folytattak az egyes indián törzsek megbízottaival, másrészt pedig az Ohio folyótól északra fekvő területeken erőszakhoz folyamodtak. A hadsereg alkalmazását a délnyugati területen élők amiatt kifogásolták, hogy azt diszkriminatív módon, csak az északnyugati területen vetették be, míg nekik a fáradságosabb és több engedményt kikényszerítő békés módszer maradt az ott élő indiánokkal fennálló vitás kérdések rendezésére. A hadsereg északnyugaton való alkalmazása mellett több olyan érv szólt, mely nem támogatta egy délnyugati akció racionalitását. Északnyugaton rendkívül nagy kiterjedésű, értékes földekről volt szó, ahol a Kontinentális Hadsereg tisztjeiből számosan földspekulációba fogtak és a közhivatalok nagy részét ugyanez a réteg töltötte be, akik majdnem mind tagjai voltak az 1790-es évek legbefolyásosabb „társadalmi" szervezetének, az ún. Cincinnatus Társaságnak. Személyükben a Washington-kormányzat megbízható embereket tudhatott a helyi kormányzatban. Északnyugaton a föderalisták a hadsereg struktúrájához hasonló civil közigazgatási rendszert vezettek be; maga a hadsereg Wayne tábornok vezetésével legyőzte a „nyugtalankodó" Shawnee- és Miami-törzseket az 1794-es Fallen Timbers-i csatában és a Greenville-i békében elismertette az Egyesült Államok központi kormányzatának teljes fennhatóságát a terület felett. A katonai aktivitást itt stratégiai indokok is szükségessé tették: az Ohio-folyó fölötti ellenőrzés majdnem olyan fontos volt, mint a Mississippi folyó fölötti uralom, ezért nem engedhette meg a szövetségi kormányzat, hogy kizárólag a helyiek — meglehetősen csekély — erejére támaszkodjon a kérdésben. A gazdasági-földrajzi adottságok szintén a kérdés gyors megoldását szorgalmazták: az Ohio-völgye
