Századok – 1993

Történeti irodalom - Vass Henrik – Vida István: A koalíciós korszak pártjainak szervezeti szabályzatai 1944–1948 (Ism.: Izsák Lajos) II/364

362 TÖRTÉNETI IRODALOM 366 azaz a volt nyilasok és nemzetiszocialista pártok tagjai, háborús és népellenes bűnökért elítéltek, a politikai múltjukat nem igazoltak, ne kerüljenek soraikba. Az új párttagokkal szemben támasztott elvárásokat illetően a KNT a „feddhetetlen katolikus (keresztény) élet"-et , a „Tízparancsolat és az Ötparancsolat gyakorlati élését", vagyis a mély vallásosságot is megkövetelte. A szakmai szempontból igen alapos és precíz elemzés a továbbiakban a párttagok jogait és kötelességeit hasonlítja össze, majd részletesen kitér a politikai pártok szervezeti felépítésének taglalására, így a vezető testületek bemutatására. Ez utóbbiakról azt állapítja meg, hogy eltérő típusuk és jellegük ellenére sok hasonló vonás volt köztük. így valamennyiük élén egy magasrangú döntéshozó szerv állt, amelyet a munkáspártok „kongresszusnak", a parasztpártok, a PDP és a DNP „országos nagyválasztmánynak", az MRP „országos közgyűlésnek", a Magyar Szabadság Párt „országos küldöttgyűlésnek", a KNT pedig egyszerűen csak „közgyűlésnek" nevezett. A pártok vezető szervei és azok funkciói viszont jelentősen különböztek egymástól. Az MKP esetében a két kongresszus között a párt működését a Központi Vezetőség irányította, amely saját tagjaiból választotta meg a Politikai Bizottságot A Központi Vezetőség választotta a Szervező Bizottságot, amelynek teendői közé tartozott a szervezeti munka irányítása és a pártapparátus vezetése mellett a pártszervezetek összefogása és ellenőrzése is. A pártban volt Főtitkárság, amelynek tagja a főtitkár (Rákosi Mátyás) és két helyettese, de ezzel egyidőben Titkárság is működött. Az SZDP vezetői szerveinek rendszere strukturáltabb volt, a párton belüli hatalom megosztottabb volt, mint a kommunista pártban, illetve az MDP-ben. Az NPP vezető szervei 1945-47 között a belső ellentétek miatt gyakran változtak, a kisgazdapárté pedig a legbonyolultabb volt a koalíciós évek folyamán. Az ellenzéki pártok közül a Magyar Szabadság Pártot gyakorlatilag az ún. Elnöki Tanács irányította, de hasonló nevű vezető szerv volt az MRP-nél és a PDP-nél is. A katolikus színezetű ellenzéki pártoknál a DNP-t a nagyválasztmány mellett a Végrehajtó Bizottság, az Országos Pártvezetőség, a Fegyelmi Bíróság és a Számvizsgáló Bizottság irányította, a KNT „kormányzata" pedig a következő testületekből állt: elnökség, Központi Intézőbizottság és Végrehajtó Bizottság. A tényleges hatalom azonban kizárólag — a szervezeti szabályzatból is kitűnően — Slachta Margit pártelnök kezében összpontosult, aki nemcsak őrködött a párt „hamisítatlan szellemén", hanem más szervezetekkel szemben képviselte a pártot, elnökölt az üléseken és a közgyűlésen, ezen túl kinevezte a párt alkalmazottait és utalványozási joga volt a párt pénztárától. Vass Henrik és Vida István a fentieken túl bemutatja a pártok helyi és területi szervének struktúráját, a szervezeti szabályzatoknak az ifjúsági- és női szervezetekre, illetve ezek működésére, a sajtóra, a pártok gazdasági tevékenységére, valamint a pártfegyelem megteremtésére és megtartására, a párttagság engedelmességének biztosítására vonatkozó intézkedéseit pontjait. Végül a szervezeti szabályzatok érvényesülése tekintetében arra a következtetésre jutnak, hogy a koalíciós és ellenzéki pártok szervezeti szabályzatai a korszak realitásait tükrözik. , Az éles hatalmi harc, a súlyos gazdasági nehézségek (az újjáépítés, az infláció), a politikai események felgyorsulása — szögezik le a szerzők — bizonyos értelemben lehetetlenné tette, hogy a pártok, főként a kisebbek szervezetileg kiépüljenek, alkalmazkodjanak a gyorsan változó körülményekhez, s szervezeti szabályzatukat is ehhez alakítsák. (45-46). A közzé tett szervezeti szabályzatok a korszak alapvető dokumentumai. Igen hasznos a szerzők ama vállalkozása is, hogy az egyes szervezeti szabályzatok elé rövid „genezist" írtak, az előzményekről, s ha tudták azonosítani, a szabályzatok készítőiről is. Nem is szólva a kötet végén közölt bibliográfiáról, nemcsak a korszak gazdag szakirodalmát illusztrálja, hanem eligazítja az olvasót az egyes pártok történetét és a koalíciós évek mozgalmas eseményeinek megítélését illetően is. A dokumentum-gyűjteményt ezért nemcsak a korszak kutatóinak, — akiknek ez alapvető forrásmunka —, hanem a történelemtanároknak, egyetemi és főiskolai hallgatóknak és az időszak iránt érdeklődő szélesebb olvasóközönségnek is érdemes kézbe venni és tanulmányozni. Izsák Lajos