Századok – 1993

Történeti irodalom - Vass Henrik – Vida István: A koalíciós korszak pártjainak szervezeti szabályzatai 1944–1948 (Ism.: Izsák Lajos) II/364

362 TÖRTÉNETI IRODALOM 365 tárakban, illetve levéltárakban férhetik hozzá. Ezért is örömmel kell üdvözölni Vass Henrik és Vida István — nem kevés kutatómunkát igénylő — vállalkozását, amely a koalíciós korszak pártjainak szervezetei szabályzatait teszi közzé, egy nagyszabású bevezető tanulmánnyal együtt. Ez utóbbiban a szerzők alapos szakmai elemzéssel összehasonlítják a korszak pártjainak belső életét meghatározó alapszabályokat, melynek során azt a — megítélésünk szerint helyes — módszertani megközelítést követik, hogy a pártok szervezeti felépítése, irányítási rendszere, belső működési mechanizmusa közötti különbségeket feltárják, amiből viszont egyértelműen kiderül, hogy a pártok szervezeti állapota nagymértékben befolyásolta cselekvőképességüket, politikai lehetőségeik kihasználását, s ebből következően végsősoron a korabeli hatalmi harc kimenetelét is. Ismeretes, hogy Magyarországon 1944 után a pártpolitikai struktúra a többpártrendszer jegyében alakult újjá. Ennek egyik oka az volt, hogy a súlyos háborús katasztrófa után az állami-politikai élet újjászervezését, a termelés beindítását, az ország újjáépítését stb. egyetlen párt, illetve politikai irányzat sem vállalhatta magára, ezek a hatalmas feladatok ténylegesen is megkívánták, hogy az összes németellenes erő, valójában az egész nemzet összefogjon, amivel egyébként a korabeli polgári pártok is tisztában voltak. A másik ok pedig az volt, hogy a szövetséges nagyhatalmak is ezt kívánták, vagyis amíg a nemzetközi politikában, pontosabban a győztes nagyhatalmak között is fennállt a koalíció, ez Magyarországon sem lehetett másként. Ezt a politikai alapelvet egyébként Jaltában a Szovjetunió is elfogadta. A magyar demokrácia pártpolitikai rendszere 1945 nyarára, őszére alakult ki. A régi kormánypártokat, valamint a nyilas és nemzetiszocialista pártokat és irányzatokat az 1945. január 20-án Moszkvában aláírt fegyverszüneti egyezmény betiltotta, így azok képviselői már eleve nem vehettek részt „hivatalosan" a politikai életben. Kezdetben a kormányzati hatalmat a Magyar Nemzeti Függetlenségi Front, vagyis a koalíció négy pártja, a Magyar Kommunista Párt (MKP), a Szociáldemokrata Párt (SZDP), a Nemzeti Parasztpárt (NPP) és a Független Kisgazda, Földmunkás és Polgári Párt (FKGP) vette kezébe, de rajtuk kívül 1945-ben még a Polgári Demokrata Párt (PDP), a Magyar Radikális Párt (MRP) és a Barankovics István vezette Demokrata Néppárt (DNP) is hivatalos belépőt kapott a politikai életbe. 1946 tavaszán az FKGP-ből kizárt képviselők Sulyok Dezső vezetésével megalakították a Magyar Szabadság Pártot. 1947 nyarán, közvetlenül a választások előtt két új párt jött létre: a Magyar Függetlenségi Párt (MFP) Pfeiffer Zoltán vezetésével, valamint a Független Magyar Demokrata Párt (FMDP) — a nyomda ördöge következtében a kötetben többször is Magyar Független Demokrata Párt (MFDP) elnevezés szerepel — Balogh István vezetésével és működési engedélyt kapott a Keresztény Női Tábor (KNT), amelynek Slachta Margit volt a vezetője. 1948 nyarán az MKP és SZDP egyesülésével, pontosabban a szociáldemokrata baloldalnak az MKP-ba való beolvasztásával megalakult a Magyar Dolgozók Pártja, az MDP. A dokumentumgyűjtemény a koalíciós korszak pártjai közül 10-nek a szervezeti szabályzatát tartalmazza, ami összesen 19 dokumentumot jelent. Az NPP ugyanis négyszer, az MKP háromszor, az SZDP, az FKGP, a PDP és az MRP pedig kétszer módosította a pártalkotmányt, illetve szervezeti szabályzatát. A Pálffy József vezette Keresztény Demokrata Néppárt, amely 1945-ben dolgozta ki szervezeti szabályzatát — eddig nem került elő — a Pfeiffer Zoltán alapította MFP 1947-ben, néhány hónapos fennállása alatt nem rögzítette írásban szervezés alapelveit. A kötet összeállítóinak azt sem sikerült tisztázni, hogy a Balogh-párt (FMDP) megalakulása után, 1947 nyarán, vagy később egyáltalán elkészítette-e pártalkotmányát. Ami a pártok politikai arculatát illeti, a tanulmány szerzői — sorra véve a szervezeti szabályzatok elvi nyilatkozatait — arra a következtetésre jutnak, hogy e pártok csak annyiban hasonlítottak egymáshoz, hogy modern tömegpártok voltak, vagy azzá szerettek volna válni, ugyanakkor jellegük, ideológiájuk s ezzel együtt társadalmi hátterük is meglehetősen különbözött egymástól. Jelentős különbség volt köztük a párttagság fogalmának, a tagfelvétel követelményeinek a meghatározásában is. A baloldali pártok (MKP, SZDP, NPP) például hasonló módon értelmezték a párttagság fogalmát. Azt tekintették tagnak, aki belépett a pártba, elfogadta a programját, részt vett a párt munkájában, alávetette magát a párt fegyelmének és tagdíjat fizetett. Az erkölcsi feddhetetlenséget nem jelölték meg a pártba kerülés kritériumának. E felfogáshoz közel állt a kisgazdapárté, azzal a különbséggel, hogy tagjaitól nem kívánta meg a pártéletben való feltétlen részvételt, de az erkölcsi tisztaság követelménye viszont szerepelt a pártalkotmányban. A koalíciós pártokhoz a párttagság kritériumát tekintve az MRP-é állt a legközelebb, de ők sem követelték meg a külön pártmunka végzését, viszont feltételül szabták meg, hogy a belépő politikai jogokkal, mindenekelőtt választási jogokkal rendelkezzen. A DNP a négy alapkritérium közül a pártfegyelem betartását nem tartotta a párttagság feltételének. A PDP és a két jobboldali ellenzéki párt, a Magyar Szabadság Párt és a KNT pedig azt kívánta meg tagjaitól, hogy elfogadják a párt programját és politikai irányvonalát. A két utóbbi párt szervezeti szabályzata hangsúlyozta az erkölcsi feddhetetlenséget, sőt a Szabadság Párt azt is külön kikötötte, hogy a hozzá belépő politikai jogokkal rendelkezők legyenek,