Századok – 1993

Történeti irodalom - Balling; Mads Ole: Von Reval bis Bukarest (Ism.: Tilkovszky Loránt) II/357

360 TÖRTÉNETI IRODALOM 360 azt hirdette róla, hogy zsidó választói érdekeit képviseli, nem a németségét; felrótta neki, hogy zsidó tulajdonban lévő és zsidó szellemiségű lapokba is Ír; hogy liberális felfogása szerint az önkéntes asszimilálódáshoz való jogot éppúgy nem lehet kirekeszteni az emberi jogok köréből, mint a nemzetiségi identitás megőrzéséhez való ragaszkodás jogát; hogy ellenzi a német népközösségi gondolatnak külső beavatkozásra való felhasználását és a belső demagógiát; azzal támadta és denunciálta Berlinben, hogy védi a zsidókat, támadja a nemzetiszocializmust, ellenzi az Anschlusst — egyszóval mindenképpen méltatlan tehát arra, hogy egy német egyesület — a Volksbildungsverein — élén álljon. Az a körülmény, hogy a szerző Gratzra vonatkozó információinak egy részét — mint forrásmegjelöléseiből is kitűnik — olyanoktól szerezte, aki

k a Volksdeutsche Kameradschaft, majd a Volksbund eszméihez — némi retussal — máig hűek, annak a teljesen félrevezető hamis beállításnak átvételéhez vezetett, mely szerint Gratz „1937 nyarán eredményes tárgyalásokat folytatott Hitlerrel és a berlini Külügyi Hivatallal, hogy megakadályozza a VDA segítségnyújtását a Basch-féle Volksdeutsche Kameradschaft részére, hogy a VDA vezetőjét, Dr. Steinachert hidegre tegye, és a VDA-t gleichschaltolja"! A valóság ezzel szemben az, hogy Gratz ugyan mindig is igyekezett — a német külügyminisztériumban is — szót emelni a Népi Szövetség a Külföldi Németségért (Volksbund für das Deutschtum im Ausland = VDA) illetéktelen és káros beavatkozásai ellen, hogy moderáltassa tevékenységét — e németországi társadalmi szervezet náci gleichschaltolását az SS intézményrendszerébe emelt Népinémet Közvetltőszerv (Volksdeutsche Mittelstelle = VoMi) hajtotta végre, aligha a náciellenes Gratz szellemében, s vezetőjét ez mozdította el, nem Gratz kívánságára, s nem is a magyarországi németek ügyével kapcsolatban, hanem Steinachernek a déltiroli németek ügye kezelésével szembeni ellenkezése miatt. Gratz már csak azért sem tárgyalhatott 1937 nyarán Hitlerrel — vagy bármely németországi szervvel — a magyarországi németséget érintő kérdésekről, mert a VoMi 1937. június végi határozata kimondta, hogy Gratz nem tekinthető a magyarországi német népcsoport reprezentánsának, nem vele, hanem a Basch-féle irányzattal kell tárgyalni, s erről értesített minden olyan személyiséget és szervet, akinek és amelynek magyarországi német kapcsolata volt. Gratz számára ettől fogva lehetetlenné vált az is, hogy nemzetközi szervezetek ülésezésein a magyarországi németség képviseletében vegyen részt, mint eddig; ezt Baschék ragadhatták magukhoz. A magyarországi németség két világháború közötti és a második világháború alatti történetével foglalkozó magyar szakirodalomban már évek óta tisztázottak ezek a kérdések, de a szerző számára ebből természetesen csak a német nyelven is megjelent termékek voltak — (egyébként, mint több életrajznál megállapítható, igen eredményesen) — hasznosíthatók, s azoknak is egy részét — könyve kéziratának lezárása után — csupán az irodalomjegyzékben, vagy még ott sem regisztrálhatta. A többi ország parlamentjébe bekerült németek életrajzaihoz is — bizonyos könyvtári és levéltári tájékozódás mellett — igen nagy szerepet játszott egyének információinak beszerzése mindazoktól, akik a többnyire már elhunytak hiányzó személyi adatait megadhatták, tevékenységükről tájékoztathattak. Ezeknek az óriási tömegű információknak az ellenőrzése a leggondosabb igyekezet mellett sem lehetett minden esetben tökéletes. A hatalmas levelezést, amely a szerző évek hosszú során folytatott adatgyűjtő munkája érdekében a legkülönbözőbb keresőszolgálatokkal, hivatalos és társadalmi szervekkel, tudományos intézményekkel, egyedekkel, — munkája végeztével a müncheni Korunk Története Intézetben (Institut für Zeitgeschichte) helyezte letétbe, ahol engedélyével tanulmányozható. Balling könyve rávilágít azokra a nehézségekre, amelyekkel anyaggyűjtő munkája során találkozott, egyrészt az akkor még a „keleti blokkhoz" tartozott országok egy részének — különösen a Német Demokratikus Köztársaságnak — elutasító, elzárkózó magatartása miatt, de amiatt is, hogy dán-osztrák viszonylatban nem lévén visszonossági megállapodás, nem kutathatott az Osztrák Állami Levéltárban, vagy hogy a Német Szövetségi Köztársaságban a Zeitgeschichte kutatója a személyiségi jogok védelmére hozott törvényes rendelkezések merev értelmezésébe ütközik, ami szerinte a volt náciknak kedvez. A szerzó kellő figyelmet szentel a nácizmus térhódításának a tárgyalt országok német kisebbségeiben Hitler németországi hatalomátvétele után, de arra is rámutat, mennyire elősegítette ezt, hogy már a weimari időszakban jelentékeny volt a németországi befolyás a vizsgált térség német kisebbségeire, amelyek vezetői Németország erkölcsi és anyagi támogatását erősen igényelték és igénybe is vették. (Bleyer pl. 1926-ban és 1931-ben választási költségeit a budapesti német követségen vette át, nyugta ellenében). A németországi befolyás már a weimari időszakban sok konfliktus előidézője lett, a náci Németországnak a külföldi német népcsoportokkal űzött politikája, illetve a német hatalompolitikai törekvések szolgálatába szegődött, vagy szorított népcsoport-szervezetek magatartása, tevékenysége viszont a második világháború után kollektív katasztrófába — elhurcolásba, elűzésbe, kitelepítésbe, a szülőföld elvesztésébe — torkollott. A szerző szerint sok szenvedést takaríthattak volna meg e térség németjei, ha már az első világháború után Németországba települnek, vagy ha hagyják asszimiláltatni magukat. Parlamenti képviselőik közül sokat kivégeztek, börtönben pusztultak el, öngyilkosok lettek, tisztázatlan körülmények közt eltűntek, a